Köszöntjük a Szeret-Klézse Alapítvány, Csángók weboldalán! Reméljük sok és érdekes információval szolgálhatunk! Kellemes böngészést kívánunk!

          Főoldal                                      Kultúra                                        Vallás                                            Oktatás                                          Turizmus

„A lészpedi erdőn felnőtt egy almafa…”

 

 

A lészpedi születésű, Mekényesen élt

Simon Ferenc Józsefné, Ilona néni emlékének!

 

          Lészped a moldvai magyar falvak úgynevezett székelyes csángó csoportjához tartozik. Bákótól (Bacău) mintegy 18 km-re, az Aranyos-Beszterce folyó jobb oldalán található. A falu a Gerlén (Gîrleni) nevű, többségében románok által lakott községhez tartozik. A Bákó felől, vasúttal érkezőnek már messziről feltűnik a falu templomának, ha nem is szép, de jellegzetesen kiemelkedő tornya, melyhez délnyugat felől az 500 méter magas Chicere Mare erdővel borított dombjai szolgáltatnak sötétebb hátteret. Ha kelet feélé tekintünk ki a vonat ablakából, a Beszterce tavakká duzzasztott vizét látjuk, a mögött pedig a folyó terasza alatt sorjázó román falvak – Iteşti, Ciumaşi, Gura Văii – kupolás templomtornyai csillámlanak.

Lészped lakói minden bizonnyal az 1764. évi székelymészárlás és az azt követő székelyüldözés elől Moldvába menekültek leszármazottai. Ők azonban, néhány más falu székely népével együtt továbbra is ott maradtak Moldovában, amikor a madéfalvi veszedelem bujdosóit az 1780-as években Hadik András, a katona és Mártonffy Mór, a pap fölhívta Moldvából és letelepítette Bukovinában. A lábnyikiakkal, a pusztinaiakkal, vagy a frumószaiakkal együtt a lészpediek is a bukovinai székelyek édestestvérei, csak éppen elmaradtak tőlük a menekülés és a bujdosás során.

A település neve valószínűleg román eredetű. Román források is az itt található kőbányákkal, kőomlásokkal hozzák összefüggésbe. Kiss Lajos szerint etimológiája nincs tisztázva, de utal a román lepede (= kőlap, lapos kő) szóra.

          Természetesen fölmerül a kérdés, hogy az 1760-as években érkezett székely menekültek Beszterce partjára vetődött családjai vajon teljesen új települést hoztak-e létre, amit aztán Lészpednek neveztek el, vagy pedig korábban is megvolt már ez a helység?  Ez utóbbi lehetőség mellett szól az az adat, miszerint a Beszterce völgyében lévő Lészped első írásos említése tudomásunk szerint 1634-ből való1 Lispezi sau Plepoasa néven, továbbá 1752-ből is kimutatható a település.

Nem tudjuk azonban, hogy ez a két, a madéfalvi veszedelem előttről való említés magyar, vagy román lakosságra vonatkozik? A néphagyomány úgy tudja, hogy Lészped – vagy ahogyan még ejtik: Lécped – első lakója egy néma ember volt, de az nem volt katolikus. Az erdő szélén állt a háza, s előtte volt egy lécpad. innen származna a falu neve. A néma ember háza előtt elfolyó patakot a mai napig Néma patakának, Mutuj patakának nevezik. A lészpedi magyarok – folytatja a szájhagyomány – főleg Gyimesből jöttek, s az első katolikus ember Selyem Józsi lett volna. Később is megvolt a koponyája, a templomban őrizték, s olykor közszemlére tették. Az 1952-ben Lészpedről Magyarországra települt Simon Ferenc Józsefné egyszer nagyon megijedt volt ettől a Selyem Józsitól, mármint a koponyájától.  Az esetet ő maga így mesélte el: „Sejëm Pista koponyája… s én aszt eccër levertem, s úgy mëgëjettem, hoty szinte kirekëdëtt az eszëm. Mikor a temetőt mëgcsinyájják, ëty koponyát kivësznek, akit odatemettek hamarább, legelébb a temetőbe. Annak a koponyáját kivëszik, s azt tëszik a templomba bé. Hogy amikor mongyák a nagy miséket, a feteke miséket a hóttakért, akkor az a feteke gyászkoporsó ki van tével a templomban, s az a koponya ott van a tetejin. S én elmëntem a tëmplomba imátkozni, mër járagattunk a tëmplomba így nappal ës. S az ki volt téve, s amikor én bémëntem, sënki sem volt a tëmplomba, csak én mëntem akkor bé. S én ott imátkozóttam, de örökké nëztem aszt a koponyát, mer az embërnek a fejin így van, s kërësztbe ës, mintha varva lënne. S én aszt addig nësztem s addig, hogy a szëmei hogy vótak, s nësztem, hogy az óra hogy vót, s fëlvëttem a kezembe. De ahogy fëlvëttem a kezembe, én aszt visszaszalasztottam. Akkor az leesëtt, hát akkorát koppant…, s én úgy mëgëjettem… bátran2 fërragattam, vissza oda, s ki a tëmplomból. Jaj, de mëgëjettem!

          Úgy monták, hogy amikor az új cintormot3 mëgcsinyájják, aki előbbcör odakerül, hát amikor a fejiről lerohad a hús, akkor kiveszik a s odatëszik a tëmplomba.

          Elképzelhető tehát, hogy a madéfalvi vérengzés menekültjei találtak már románokat ezen a helyen, hiszen a falu lakosságának mintegy 10 %-a ma is görögkeleti vallású román. Ennek azonban kevés a valószínűsége, hiszen a falu határának részeit a lészpedi magyarok túlnyomó részben magyarul nevezik4.

         

          Lészped mai magyar lakosságának megérkezését követően a település 1772-ben Lespezile néven fordul elő5, 1844-ben Leszpecznek nevezi Jerney János6, és a következőket írja róla: „I. oszt. falu a’ bákói czin. besztercei fölső okolban, Paskán birtoka, azelőtt Kalugyer’ félegyháza, attól 3 órányira sz. Anna tiszteletére szentelt templommal. 400 kath. lakosi székely eredetű magyarok. Most 1845 óta Bákó fiókja, attól 2 órányira”. Az 1851. és 1855. évi egyházi sematizmusban Lepeti néven szerepel7. A jászvásári püspöki helytartóság 1857-ben készült összeállításában Leszpecz-nek írják a nevét, s ebből a kimutatásból azt is megtudjuk, hogy temploma van és 315 lélek lakja8. Az 1875. évi sematizmusban Lecpedum, az 1901. éviben pedig Lespedi-Gârleniként fordul elő.

          Viszonylag részletesen foglalkozik Lészpeddel a XIX-XX. század fordulóján megjelent Románia Nagy Földrajzi Szótára9. „Lespezi Bákó megyei falu, a felsőbesztercei járásban. Itt van a Szeret-völgyi csángók felső határa”10. 228 család lakja, összesen 881 lélek. Ebből 719 magyar (81,6 %), 137 román (15,5 %), 16 cigány (1,8 %), 6 német (0,7 %), 3 görög (0,3 %). A házak száma 215, tehát csaknem minden család önálló házban él. A Szótár megjelenésekor, vagyis a XIX. század végén a falu román temploma éppen épülőfélben volt. Ezzel szemben a magyarok már 1886-ban megépítették katolikus templomukat11, s a pap Bákóból járt ki hozzájuk.

A rend kedvéért meg kell mondanunk, hogy 1886-ban már a második templomukat építették a lészpedi katolikusok. Első temploma 1830-ban épült fából, Szent Anna tiszteletére, majd 1886-ban újat építettek téglából, végül 1974-ben ismét újba fogtak, ez 1990-ben lett kész. A XIX. század elején Kalugarpataka, 1845 után Bákó filiája, 1946-tól önálló plébánia lett. Anyakönyvét 1838 óta vezetik, ezt Ballagi Aladár az 1880-as években végignézte, s egyetlen nem magyar nevet sem talált benne12.

 

A Nagy Földrajzi Szótár beszámol a lészpedi állatállomány létszámáról is, ami valószínűleg az 1890. évi állapotot mutatja. Eszerint Lészpeden volt 31 ló, 507 marha, 177 juh, 133 sertés és 40 méhcsalád. Mindez azért érdekes, mert az állatsűrűség, vagyis a különböző állatfajokból az egy családra jutó mennyiség a XIX. század végén általában is érvényes a moldvai csángó településekre. Így jellemző, hogy a lovak száma jóval kevesebb, mint a szarvasmarháké. Ez egyrészt azzal függ össze, hogy Moldvában a katonaságnál nem volt lovasság, legalábbis nem olyan színvonalú és szervezettségű, mint teszem azt a magyar huszárság, aminek alapjait még a franciák is kegyeskedtek tőlünk ellesni. Márpedig tudjuk, hogy a katonaság által fenntartott állami méntelepek, a jó minőségű remonda lovak érdekében nyújtott anyagi és szakmai támogatások mennyire megszabták egy-egy vidék lótenyésztésének színvonalát. Nos, Moldvában mindez hiányzott. Azon kívül a moldvai csángók legtöbbjéből hiányzott az az akár magyarosnak is mondható virtus, amely gyakran az ököriga előbbrevalóságát támogató észérvek elé helyezi a parádésabb lovasfogatok becsületét. A XIX. század végi hagyományos csángó gazdaság igaerejének alapját az ökör, szegényebbeknél a tehén jelentette, ami egyszersmind a tejet, a sokgyermekes csángó családok egyik legfontosabb élelmiszerét is megtermelte. Lovat akkoriban elsősorban a kisföldű, vagy földtelen csángók tartottak, akik részben, vagy egészen fuvarozásból éltek. Ezért látjuk, hogy Lészpeden jó száz esztendeje csak minden 7. Családnak volt lova, viszont egy családra 2,2 szarvasmarha jutott.

Érdemes még szóvátenni, hogy a juhok és a sertések számát nyilván az összeírás (esztendőn belüli) időpontja is megszabja, de elgondolkodtató, hogy átlagosan csak minden második családban volt sertés. Ennek megítéléséhez persze azt is tudni kell, hogy Moldvában nem ismeretes a több mázsásra hízott disznó, aminek füstölt húsa, szalonnája, egyebe szinte „újig” kitart. Ott a kisebb, hagyományosam 8o-90 kilós súlyban vágott disznót a nagy család hamar elfogyasztja, de mire elfogy – szerencsés esetben – már ott röfög az ólban a következő.

Végezetül a méhcsaládok, amiknek száma Lészpeden meghaladja a lovakét. Persze tudnunk kell, hogy ezek nem a ma használatos deszkából összerótt „szisztematik” kaptárok, hanem főként természetes fából kivágott csutakköpűk, melyekből akkor még a méhcsaládok elpusztításával vették ki azt a kevés mézet. De ez a negyven köpű nem néhány méhészé volt, mint manapság, hanem jónéhány családnál volt egy-két köpű.

 

Az 1907-ben Moldván keresztülcsapó parasztfelkelés viharának egyik hulláma a Beszterce völgyén is végigsöpört, amikor – Beke György szavaival – „revolúciját csinált a prenc ellen”. Lészpediek visszaemlékezések szerint a parasztok azért kezdtek zúgolódni, mert a helybéli földbirtokos nem nekik, hanem egy másik birtokosnak akarta bérbe adni birtokát. A lészpediek és a blegyesti románok együtt mentek Himiusba Capri bojárhoz, hogy kérvényt adjanak át. Az fölírta, hogy ki bérelne földet, aztán a katonasággal összeszedette őket, de miután lecsendesedtek az indulatok, hazaengedték őket. Más emlékek szerint ló farkához kötötték az elégedetlenkedők vezetőit, s Bákóig kergették a lovakat. Voltak, akik ágyúkra is emlékeztek, amikkel körülvették Lászpedet.12/a

 

Egy ilyen kis Beszterce-menti csángó faluban természetesen évtizedeken keresztül nem történnek ilyen nagyhírű, az országos történelemhez is kapcsolódó események, ezért a falu érdeklődése, közvéleménye a „kisebb” eseményekkel, családi és személyi tragédiákkal foglalkozott. Mint például Bilibók János tragikus halálával, akit egyik haragosa lőtt meg. Az esemény viszonylag rövid idő alatt folklorizálódott, ballada keletkezett belőle, ami az áldozat húga, a Magyarországra költözött, s itt a Népművészet Mestere címmel kitüntetett Simon Ferenc Józsefné Fazakas Ilona révén ismert énekké vált.

 

          Az 1930. évi népszámlálás statisztikai jelentése viszonylag megbízható adatokat közöl a moldvai csángómagyarokról, falunk esetében pedig szerencsénk van, a számok szinte pontosak. Lészped, és az akkor még különálló Rácsila magyarságának létszáma eszerint a következőképpen alakult14:

 

                                                      Lészped                       Rácsila               Összesen

                                         fő                %            fő             %        fő                     %   

Összes lakosság              1314         100,0         480         100,0 1794 100,0 magyar nemzetiségű     1058           80,5         235           49,0     1293      72,1 magyar anyanyelvű     1053           80,1             235           49,0     1288      71,8 római katolikus          1058           80,5         235       49,0      1293        72,1

________________________________________________________________               

          Lészped történelmének említésre méltó esemény volt, amikor 1932-ben fölkereste a falut Domokos Pál Péter. „Éppen Anna napja volt – írja könyvében –, s a faluban búcsú és püspökjárás. Simó Anti Józsihoz szálltam, s mondhatom, hogy a búcsús tapasztalatok szomorúságát csak házigazdám szívessége, valamint feleségének fonográfra is felvett dalai felejtethették.”15

Erre a nevezetes látogatásra a húsz esztendő múlva Magyarországra települt Simon Ferenc Józsefné az 1970-es években a következőképpen emlékezetett:

Szent Anna napja vót nálunk s akkor vót a búcsú nálunk. Nagy búcsúra készültünk, még a püspök es ott vót. Én otthon főztem s egyszer csak hazajött Józsi fijam s azt mondja:         

       Édesanyám, vannak itt valami pózáló16 emberek, s kérnek szállást. Aki béereszti, hát lepózálják az életjiket17

       Mondom: halgass te gyermek! Mennyi cigány jár az úton, mind béfogadjuk? 

Mert annyi járt akkor nálunk búcsú napján, hogy az egyik jön, a másik meen, nem tőllik szabadulni. És még hejzánk jöttek a rókonság, az idegenség, más falukból, lókocsikval. S mondom:

       Látod, milyen keskeny ez az udvar? Ha két-három kocsi béjő ide, még nem es tud megfordulni! Hát még a cigányokat es idehozod?

       Anyám – aszongya –, ezek nem cigányok, meglássa kend, hogy milyen emberek! Fogaggyuk bé!

Aszongya nekem az emberem:

       Haggy békét te neki, hojza ide!

       Na akkor – mondom – ereggy! Ha apád es mondgya, ereggy.

Józsi el es ment, s egyszer hát hojza. A kocsicska béborítva gyékényvel, hogy az eső ne verje őköt. Akkor ők imá kiszálltak vót a kocsiból, Domokos Pál Péter fogta a gyeplőjét a lónak, s vezette. Kicsi lovacska béfogva… No, béjöttek a kapun, köszöntek, hogy hínak, megkérdezték az uramat es, engemet es, aztán mondom:

       Telepedjenek le, űjenek le!

Leültek oda a tőtésre. Mondom:

       Jöjjenek bé, s terítek asztalt.

Asztalt tettem, ettek, s akkor megkért engemet s az emberemet, hogy keressünk nekik estére valami lejányokat, hogy énekeljenek nekik. Ő másodmagával vót, egy társával. Hát, kérdi az uram, hogy mejen lejányokat kerejsünk?

De én úgy felforrtam magamban! Miféle emberek lehetnek ezek, hogy ide lejányokat kérnek az én életembe, hogy azok énekeljenek? Hát én erőst felforrtam! Akkor azt mondja az én emberem:

       Van itt egy leján, Kató Marika, jól tud énekelni.

Na jól van, de én magamban haragudtam. Eccercsak béjött két mozsikás. Elkezdték ottagyan húzni – látták, hogy urak –, mozsikálni a keserveseket. Én nem szerettem, hogy melyent énekelnek. Haragomba mondom nekik:

       Ne ezt énekeljétek!

       Hát melyiket?

Elkezdtem:

– Nem zereg a falevele, ha ja szél nem fújja. Jártál hejzám kisangyalom, az Isten is tudja…

Szép nótával, nem úgy, mint most. Akkor bátran belényúlt a zsebibe Domokos Pál Péter, s kiveszen nem tudom mennyi lejt, s odaadja a cigányoknak:

       Tessék, szaladjatok.

Elmentek a cigányok, s mi ott maradtunk. Azt mondja az emberemnek:

       Józsi bácsi! Ha maga megengedi, s néni Ilana akar, akkor nekünk nem kellenek lejányok ide. Énekel néni Ilana nekünk.

Akkor szépecskén az asztalt eltakarítottuk, az ételt elraktam, elláttam a dógomat.

       Eredj László – aszondja, nem tom hogy hítták a társát –, hozd bé, ami a kocsiba van!

Mikor az béhozta s én megláttam, hogy micsoda szerszámokat hozott oda bé, én es, s az emberem es, megejedtünk. Én addig olyant sohase láttam, sohase halltam. Szépecskén odatették az asztalra, én leültem oda, s kezdtem énekelni:

                   Nem zereg a falevele, ha a szél nem fújja.

                   Jártál hejzám kisangyalom, az Isten is tudja.

                   Titkos a szerelem, félek az édesanyádtól,

                   Azt hallottam nyári babám, válunk el egymástól.

                   Nem válunk el babám, azt csak a falu szája mondja,

                   Felfogadtam Isten előtt, el nem es hagylak soha.

Ezt énekeltem leghamarább Domokos Pál Péternek. Mikor elénekeltem, akkor tette a tűt vissza a gépbe, hallgassam meg, hogy én hogyan énekelek. Osztá én egész nap énekeltem neki, estig.18

 

Domokos Pál Péter és Lészped kapcsolatának azonban ezzel nincs vége. Nemcsak azért, mert a Lészpeden gyűjtött népdalokból 15 belekerült a 96 csángómagyar népdalt tartalmazó Rezedába19; nemcsak azért, mert az általa gyűjtött, „A lészpedi erdőn felnőtt egy almafa…” kezdetű népdal dallamára énekelték a jobb sorsra érdemes Nékosz indulóját; és nemcsak azért mert Domokos Pál Péter gyakran és sokat emlegette Lészpedet; de leginkább talán azért, mert a lészpediek még Péter bácsi halála után is emlékeztek és számon tartották Őt. Mégpedig nem is akárhogyan: mint Magyarország királyát, aki a falu szájhagyománya szerint – az 1930-as években, álruhában járta Moldvát, hogy megismerje a csángó nép gondját-baját. Ennél szebb jutalmat aligha kaphat néprajzkutató a „témájául” választott népcsoporttól.

 

Lészped magyar lakosságának székely eredetére számos jel utal. Az 1930-as években Domokos Pál Péter megfigyelte, hogy „a lécpedi asszonyok fején is a jellegzetes főkötő látható. Olyanszerű, mint a lábnikiaké, csak annál sokkal díszesebb és jóval nehezebb: átlagos súlyuk fél kiló. Valószínűleg ezek a lécpedi magyarok a lábnikiakkal együtt Csíkból, a madéfalvi veszedelem idején kimenekült székelyek utódai, akik szokásaikban, étkezésükben a környezethez alakultak, csupán egy-egy jel, mint az asszonyok csepesze, főkötője emlékeztet származásukra. Beszédjük nem sz-es és š-es. Simó Ferenc Józsi beszéli, hogy őket az odavaló kalugári csángómagyarok székelyeknek hívják, a lécpediek a kalugáriakat csángóknak.”20 Hasonlóképpen Lükő Gábor is megemlíti, hogy Lészpeden a női ing szabása eltér más moldvai falvakétól és „székely típus”-nak nevezik21.

         

Valószínűleg Domokos Pál Péter lészpedi látogatásának is köszönhető, hogy az 1940-es évek elején, amikor a bukovinai székelyeket sikerült hazahozni az országba és ezzel összefüggésben a moldvai magyarok közül is mind többen igyekeztek, kihasználni a hazatérés lehetőségét, Lészpedről is felkerekedett 14 család. Részben Bácskán keresztül a bukovinaiakkal, részben pedig egyenesen a Baranya megyei Mekényesre kerültek. Itt többen is megkapták a Népművészet Mestere címet.

          1947 XII. 21-én 170 gyermekkel és 3 tanítóval a román mellett megnyílt a magyar iskola. 1951-ben 4 osztállyal magyar iskola működött 4 tanítóval, magyar nyelvű óvoda is volt: 1 óvónővel és 25 gyermekkel22. A lészpedieknek abban a szerencsében volt részük, hogy Minuc Ioan (1947) és Gyergyina János (1951) személyében olyan papjuk is volt, aki a nép kérésére olykor magyarul is prédikált. Szerencséjüknek tekinthették továbbá, hogy több éven át náluk tanított Kallós Zoltán, Lészpeden ugyanis egész Moldvában a legtovább (1949 – 1959) működött a magyar iskola. Kallós ebben az időszakban gyűjtötte össze a lészpedi énekes népzenei anyaga túlnyomó részét.

Gyergyina pátert azonban hamarosan internálták, az 1950-es évek végén a magyar iskolát is megszűntették, Kallós Zoltán pedig bebörtönözték. Ezt követően Lészped magyarságának az élete semmiben sem különbözött más moldvai csángó falvakétól. 1990 után azonban történt egy s más Lészpeden. A magyar nyelv oktatását és az anyanyelvű vallásgyakorlatot ugyan a „fordulatot” követően sem engedélyezték, de akadt a faluban két bátor és népéért felelőséget érző ember, akik – ha már a hivatásos pedagógusokban nem volt tisztesség – a maguk autodidakta módszerével, afféle vasárnapi iskola módján elkezdték írni és olvasni tanítani az erre vállalkozó lészpedi gyermekeket. Az állam és az egyház természetesen itt és most sem tagadta meg nacionalista voltát, zaklatni kezdték őket, de az erőszakszervezet már nem működött tökéletesen. Ha nagy nehézségek árán is, jó ideig folytatták ezt a munkát, s ilymódon felkészíthették a fiatalokat arra, hogy magyarországi, vagy erdélyi iskolákban anyanyelvükön tanulhassanak. Lészped magyarsága csak hálával gondolhat Fehér Kati és Fazakas József tevékenységére. Jórészt az ő munkájuk eredményeként 1990 után több fiatal került Lészpedről erdélyi és magyarországi közép- és főiskolákra.

A magyar nyelv kényszerűségből szinte rejtve történő oktatásán kívül, a hagyományos magyar kultúra elemeinek megőrzésére és ápolására is történtek próbálkozások. Zöld János vezetésével összeállt néhány fiatal, akik lakodalmast, urálást, guzsalyast vittek „színpadra” néhány erdélyi és magyarországi folklór-rendezvényen. Támogatás és intézményi háttér hiánya miatt azonban ezek a kezdeményezések – legalábbis egyelőre – elhervadtak. Ugyancsak kiszáradt az a nagyszerű kezdeményezés, amelynek eredményeként az 1990-es évek elején testvértelepülési kapcsolat jött létre Lészped és Egyházaskozár között. Az ilyen kapcsolatokat ugyanis mindig egy-két lelkes, közösségéért élő ember tartja életben, vagy éppen virágoztatja.

Reméljük, hogy Lészpeden most vannak felnövőben az ilyen emberek!

 

 

 

1        Rosetti, Radu: Despre clesele agricole în Moldova. Rivista Noua, 1889. 189-191. old.

2        határozottan

3        temetőt

4        Halász Péter: Lészped helynevei. Magyar Névtani Dolgozatok 26. ELTE Bp. 1983.

5        Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Bp. 2001. 138. old.

6        Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett II. Pest, 1851. 192. old.

7        Domokos Pál Péter:  2001. 138. old.

8        Idézi Kovács Ferenc: Úti-napló. Marosvásárhely, 1868. 49. old.

9        Lahovari, G. I.: Marele Dicţionar al Romîniei IV. Bucureşti 1901. 157. old.

10    „Aci se află limita superioară a Ciangîilor de pe şesul Siretuluĭ.” Ugyanott.

11    „Unguriĭ aŭ zidit în 1886 o biserică catolică…”

12    Ballagi Aladár: A magyarság Moldvában. Földrajzi Közlemények 1888. 22. old.

13    Përesztova patakja: patak és körülötte vizes hely a Gellén felé eső határban, Lészpedtől DK-re.

14    Domokos Pál Péter:  2001. 156. old.

15    Ugyanott 196. old.

16    fényképező

17    udvar és ház

18    Kóka Rozália: Domokos Pál Péter nyolcvanesztendős. Honismeret, 1981. 3. sz, 18-20. old.

19    Domokos Pál Péter: Rezeda. Bp. 1953.

20    Domokos Pál Péter: 2001. 201. old.

21    Lükő Gábor: A moldvai csángók. Bp. 1936. 108. old.

22    Vincze Gábor: