Köszöntjük a Szeret-Klézse Alapítvány, Csángók weboldalán! Reméljük sok és érdekes információval szolgálhatunk! Kellemes böngészést kívánunk!

          Főoldal                                      Kultúra                                        Vallás                                            Oktatás                                          Turizmus

Jerney János és a moldvai magyarok

 

„Teljes életét ama vágy kielégítésének szentelé s ama törekvésben őszült meg, hogy nemzetünk bölcsőjét fölkeresse.”(Sámi Lajos[1])

 

A rímek ősi hajnalán fogant látomásában Szent Kelet vesztett boldogságáról, a gyalázatos jelenről és a kicifrált köd-jövendőről vizionál az ős Kajánnal birkózó, tobzódó Ady Endre. Az ős Kajánról, aki száll Keletről tovább Nyugatra, s nem hagyja szegény, kósza szolgáit, űzi, vagy hívja őket bibor palástjában Keletre. Ez a több mint ezer esztendeje bennünk élő, Keletre tekintő, sokszor fájdalmas vágyódást szedte versbe a dancs, keleti fajtáját keserűségében úgymond – gyűlölő költő, a Napisten papja, a legkoldusabb nomád.

A „több ezer esztendőt” nem látomásos „költői túlzás” mondatta velem. Történészektől tudjuk, hogy a Lebédiából, majd Etelközből a Kárpát medencébe települt magyarok a X. században, s még az után is fenntartották Ázsiában maradt testvéreinkkel a közlekedési összeköttetést; Julianus, Plan Carpin, Wilhelmus Rubruquis szerzetesek ázsiai utazásai révén IV. Béla királyunk tudott Nagy Magyarország létezéséről[2], s valószínűleg a többi Árpád-házi királyunk előtt sem volt titok a magyarok ázsiai származása. Nagy Lajos és Mátyás is értesülhetett – ha másként nem, keleti hadjárataik megalapozása során – az Ázsiában maradottakról, a XIII. századtól pedig az újonnan kitelepültekről: az Árpád-házi királyok által Etelközben létrehozott gyepűvonal határőrizetre telepített magyarjairól, a huszita menekültekről, Hunyadi János Dnyeszter-menti várainak őrseregeiről.

A közelgő török veszedelem ellenére még hatalma teljében lévő középkori Magyar Birodalom rendszeres diplomáciai kapcsolatban volt közelebbi és távolabbi keleti szomszédinkkal – Tatárország kánjaival, a Kijevi Nagyfejedelemséggel, s az akkor még nagyhatalomra nem emelkedett moszkvai udvarral –, s ha ezek a kapcsolatok a mohácsi ország-darabolódást követően el is sorvadtak, ázsiai maradékainkról soha sem feledkeztünk meg teljesen. Sőt, mintha tudatunk mélyén, a magyarság önvédelmi reflexeinek fegyvertárában, mint visszavonulási lehetőség mindig is ott élt volna Kelet emléke, ahová katonai, politikai vereségek idején, éhínségek, járványok elől – végső menedékként – vissza lehet vonulni. Különösen az ország keleti részén élő magyarokban élt erősen ez a tudat, s talán ezt az archaikus értékrendet fejezi ki az a gyermekdalocska, ami szerint az erdélyi ember kelet felé ’be-megy’, pontosabban bé megy, nyugat felé pedig ki „megyen”. A dalocska így szól:

Macskácskának négy a lába,

Ötödik a farkincája.

Kivel bémegy Móduvába,

Móduvának országjába.

 

Még a török utáni időkben sem veszett el ez a hagyományos tájékozódás, Rákóczi fejedelemnek gondja volt rá, hogy Tatárországba küldött követeinek lelkére kösse a moldvai magyarok meglátogatását. Majtény után a kurucok, Világost követően némely honvédek nyertek egérutat a Kárpátok hágóin át, bé Móduvába. Amikor a hagyományos tájékozódás szerint a két pogány közül a kisebbiknek vélt rosszat választották.

A XVIII. század második felében tehát, a magyar felvilágosodás hajnalán, a nemzeti identitás bontakozásának idején „benne volt – úgymond – a levegőben”, hogy ázsiai gyökereinket keresni, ápolni, kutatni kell, s itt az Ázsiát nem föltétlenül földrajzi értelemben kell értenünk, hanem inkább úgy, hogy Kelet: túl a Kárpátokon, a magyarság honfoglalás előtti szálláshelyei. Aligha véletlen, hogy a reformkor kezdetén, néhány évtized alatt több jeles tudós is elindult – Kőrösi Csoma Sándor, Jerney János, Reguly Antal és mások – az „őshaza”, vagy legalábbis az őshazá(k)ból a Kárpát-medencébe tartó magyarok szálláshelyeinek felkutatására. Sőt, éppen ekkoriban kezdett a „távoli” őshazák mellett megfoganni a közvéleményben egy jóval „közelebbi” őshaza, nevezetesen Etelköz, a magyarok honfoglalást megelőző szállásterületének megismerése utáni vágy. A madéfalvi veszedelmet (1764) követően Moldvába menekült székelyekkel együtt bujdosó papjuk, Zöld Péter 1781-ben írt jelentéséből[3] legalábbis a „művelt közönség” tájékozódhatott arról, hogy a székely exodussal Moldvába kerültek már jelentős számú magyart találtak a Szeret, a Prut és a Dnyeszter folyók közti tájakon, akiket a székely nyelvjárás szerint ő, Zöld Péter nevezett az irodalomban először csángóknak.

Nem jelentett ez akkoriban a moldvai csángómagyarok számára különösen nagy publicitást. De ahhoz elegendő volt, hogy a kor talán legnagyobb poétája, Csokonai Vitéz Mihály felfigyeljen rá, s beépítse 1799-ben írt, Marosvásárhely gondolatok című versébe. Ebben a debreceni poéta – ki tudja milyen sugallatra – arról elmélkedik, hogy Erdélyben „keletről fúj a szél…s az éjszín haboknak / Cseppjei lomozó szárnyáról csorognak, / Arról jő, amelyről (…) A scyták bajúszos tábora betére. Ez a vers is az ázsiai örökségről, a keleti kapcsolatokról szól. Fölteszi, mintegy önmagának a kérdést, s meg is válaszolja:

Mondd meg nékem, komoly fúvallat! Látád-é

Azt a Volga síkját, melly vólt az Árpádé?

Vannak-é ott, kik még mogorul szóllanak?

Sóhajtasz, – elsuhansz, –  értem, - elmúltanak!”

De elmúltanak-e valóban? – fűzi tovább a gondolatot Vitéz Mihály, újra és újra visszatér a látomásszerű Kelet víziójához. Mert Erdélyen túl

… keletre nevet a szép Moldva…”

„Tovább, túl az éjszín tengernek habjain,

Vadd tatár lovagol gazos pallagjain;

Túl a zömök kalmuk hordja sátorfáit.

Túl a mongol futja salétrom pusztáit;

Azon túl lakoznak a mandzsuk fiai,

A tarka tigrisek s a hajnal lovai.

Ezek mind okosak; emberek, de vadak,

Kikben őseinkként, fő céljok a hadak, ….”

 

A vers túlzásai ellenére jól érzékelteti az akkori közgondolkodás irányát, s talán még azt is sorsszerűnek tarthatjuk, hogy amikor a költő meghordozza tekintetét a keleti horizonton, az ottani magyarokról akkoriban érkezett hírek hatására, mint a törzsökös magyarságtól legtávolabb eső testvéreinkről elmélkedik, s az Erdélyben is megindult, mindenütt óhajtott változások mértékének netovábbját abban látja, hogy még a csángók is polgártársaink – ma úgy mondjuk állampolgáraink – lehetnek.

 

Mégyünk, nagy nemzetek! íme, Dáciának
     Túlsó határin is már megindúlának,
Törjük az akadályt, melytől nem mehetünk,
     S mind az emberiség kertébe sietünk.
Vajha Moldvának is kies parlagjai,
     Ameddig terjednek a Pontus habjai,
Magyar Koronánknak árnyékába menne,
     S a csángó magyar is polgártársunk lenne!

 

Jerney János igen sok útleírást, „keleti magyarokkal” foglalkozó könyvet, útleírást elolvasott. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy olvasmányai során megismerte ezt a születése előtt egy esztendővel írt Csokonai verset. Bizonyítékunk ugyan nincs rá, csak annyit mondunk, hogy ismerhette. Moldvai (etelközi) útjára ugyanis már az 1840-es évek elejétől készülődött, s élete e nagy célkitűzésében talán ennek a Zöld Pétertől Csokonain keresztül vezető kanócnak a lángja is szerepet kapott, kaphatott…

Az azonban biztos, hogy moldvai útjának előkészítése, tervezése során felhasználta az előtte nyolc esztendővel ott járt P. Gegő Elek útjáról készült, 1838-ban megjelent beszámolóját.[4] Arról ugyan nem találtam adatot, hogy Jerney személyes kapcsolatban állt-e Gegővel, de úti beszámolójában többször is hivatkozik rá, valószínűleg Gegő munkájában találkozott Bandinus XVII. századi moldvai beszámolójával.

 

 

Családjának, eszméinek eredete

 

1610. január 28-án II. Mátyás Habsburg uralkodó Jerney Mártonnak, testvérének és fiának címeres nemességet és mérlaki előnevet ajándékozott. Ebből a családból származott János édesapja Jerney József. A XVIII. század közepén Félegyházán lakott, onnan került Halasra, majd Dorozsmára, ahol mint jól gazdálkodó és szerencsés gazda hamarosan meggazdagodott: volt pénze, földje, két malma, ménese, gulyája. Vagyona, képessége – és nyilván tisztessége – révén tizenöt esztendőn keresztül a község főbírója volt, mégpedig nem is akármilyen. „Az ezüstgombos, zsinóros, magyar ruhában, ezüstsarkantyús csizmában, négyesfogatú hintón járó főbírót mindenki szerette és tisztelte. Fontosnak tartotta a gyermekek iskoláztatását, (…) éhínség idején megnyitotta magtárát a szűkölködők számára, s ingyen, vagy kamat nélküli kölcsönként gabonát osztott nekik.”[5] Felesége szintén nemesi családból való volt: Kiss Borbála. Két leány után harmadik gyermekként született János.

A török alatt elpusztult lakosságú Dorozsma a XVIII. század elején, 1719-ben Jászfényszaruból és Jászapátiból települt jászok népesítették be. Később a Mátra vidékéről, Nógrád és Heves megyékből, s a Bükk hegységből palócok csatlakoztak hozzájuk.[6] Ebbe a vegyes etnikumba született a XIX. század hajnalán, 1800. május 12-én a kis Jerney János[7], s talán nem járunk messze az igazságtól, ha úgy gondoljuk, hogy a cseperedő gyermek számára falujának ez a két etnikai csoportja jelentette elsősorban a törzsökös magyarságot, s képzelete később a tőlük megismert, immáron egységesült nyelvjárást vetítette vissza a honfoglalást követő, középkori népmozgalmakra.

Jerney János iskoláit is Dorozsmán kezdte, a középiskola első (latin) osztályát is itt végezte, csak a másodiktól folytatta Szegeden a piaristáknál. A szorgalmas és sikeresen tanuló gyermeket apja tizenöt éves korában pesti egyetemre íratta, mégpedig a bölcsészetre. Az ebből a korból fönnmaradt néhány verse alapján elmélyülten gondolkodó, az életet komolyan vevő ifjú lehetett. 16 esztendős korában fogalmazta meg életelvét, amihez aztán később is igyekezett magát tartani:

 

Éltünk után a jövendő

Úgy áldozik porunknak,

Ha jót s hasznost magunk után

Hagyunk maradékunknak.[8]

 

Följegyezték róla, hogy sokat olvasott, különösen az utazásokról szóló könyvek vonzották. Az útleírások azonban egyre kevésbé elégítették ki érdeklődését, s mindinkább megérlelődött benne a vágy: keletre kell utaznia, hogy mindent a saját szemével lásson. Bölcsészeti tanulmányait befejezve Pozsonyba ment a jogakadémiára, ahol 1818-tól politikát, kereskedelmi-, magán- és büntetőjogot tanult, s „magát szorgalmával kitüntette.” Ezek a szakismeretek később valószínűleg megkönnyítették számára a tudományos kutatást, az oklevelek, hiteles helyek anyagának feldolgozását, de a pozsonyi évek nemzetpolitikai elveinek kialakulására és későbbi közéleti tevékenységére nézve sem múlhattak nyomtalanul, hiszen az udvar és a nemesi vármegyék közti egyre inkább elmérgesedő küzdelem sok embert késztetett állásfoglalásra, és jelentős mértékben segíthette az amúgy is meglehetősen szabadelvű ifjú tájékozódását.

 A joggyakorlatot az 1820-as esztendő során Heves megyében végezte egy ítélőtáblai bíró ügyvédi irodájában, s augusztus 23-án esküdött fel, mint táblai hites jegyző. Egy évre rá a szentmártoni[9] törvényszakon ügyvédi vizsgát tett, s 1821. december 20-án oklevelet nyert. Akkori szokás szerint mindjárt a jászkun kerületi „tiszteletbeli alügyész”-i címért folyamodott – ami hivatalt jelentett volna számára ­–, de Somogy Antal főkapitány úgy terjesztette fel kérelmét, hogy azt József nádor elutasította. Mindez nem szegte kedvét, mert – mint tudjuk – akit az istenek kedvelnek, annak minden a javára válik. Így ugyanis idejét, erejét nem vonta el a közigazgatásban óhatatlan adminisztrációs munka, s mivel anyagilag megengedhette magának, a bécsi egyetemre ment, hogy régészetet, keleti irodalmat és nyelvtudományt tanuljon.

Jerney János azon tudósok közé tartozott, akiknek másokra, egész tudományágára gyakorolt hatása még életében megmutatkozott. Elsősorban a jóval fiatalabb – utóbb magasabbra jutó – Horváth Mihály (1809–1878) volt az, aki sokat köszönhetett neki a pályáján való elindításért, s ezt később – a Magyar Történeti Társulat elnökeként, püspökként, miniszterként – sem felejtette el. Kovách Pál (jogtudor, apát, dorosmai plébános) is a Jerney által föltárt szakirodalom alapján készítette el A káptalanok, mint hitteles helyek című doktori értekezését.[10]

Édesapjuk halála után nénje férje, Balajthy Vendel sógora perre vitte a hagyaték dolgát, s egyre inkább megromlott közöttük viszony, ezért véglegesesen otthagyta Dorozsmát és Pestre költözött. Mindinkább érlelődött benne keleti utazásának szándéka, s 1841. szeptember 3-án háromezer forint értékű váltót adott át az Akadémiának, hogy azt kamataival a magyarság ázsiai emlékeinek felkutatására fordíttassék. Fönntartotta magának az elsőség jogát, így utóbb saját utazására fordíthatta a pénzt.[11]

Keleti utazásáról s annak hozadékáról a következő fejezetben olvasatunk részletesebben. Most, hogy lezárjuk az életének folyását, elmondjuk, hogy visszatérve a kerek egy esztendeig tartó útról, eladta birtokát, rendezte ügyeit és nekilátott a gyűjtött anyag rendezésének és feldolgozásának. Közbejött azonban az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, amiből érzelmei alapján nem vonhatta ki magát, kora és gyönge látása miatt azonban a harctérre sem mehetett. Így rövid ideig a Fényes Elek belügyminisztériumi osztálytanácsos által szervezett minisztériumi statisztikai hivatalban dolgozott – volna, de jött a bukás, így tovább foglalkozhatott etelközi könyvével.

Mintha csak érezte volna korai halálát, megfeszített tempót diktált magának. Keleti utazásairól készült könyve 1851-ben hagyta el a nyomdát. Utolsó művét, a Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából című kétkötetes munkáját pedig – megromlott látása miatt – már Miltonként írta: mások olvasták neki az anyagot, a szövegét is másoknak diktálta. Utószavának végére 1855. október 10-én írta a dátumot. Mint egyik legkitűnőbb ismerője, Péter László írja: ekkor már tudta, hogy ez a hattyúdala, a tudományos munkától való búcsúja. „Imádott nemzetem lábaihoz teszem ezen utolsó művemet – írta műbe zárszavában –, lelépvén a pályáról, mely részemre kevés rózsát termett. Kimerült erőm, elhomályosult látásom végbúcsúvételre intenek. Miként futottam azon, mint töltém be hivatásom körét, ítélje meg a részrehajlatlanság. Én nyugodt kebellel nézek a jövendő bíráló széke elé, mert nem a fajunkat  becsmérlő divateszmék, hanem a való és igazság kinyomozása valának iránytűim és fároszom működésem minden fázisában.

Nem sokkal ez után, 1855. karácsony estéjén, megtért őseihez a minden élők útján.

 

2. Munkássága

Tudományos pályája kezdetén Jerney János szakmailag olyan felkészült volt, amilyen csak lehetett a XIX. század húszas éveiben, amikor az összehasonlító régészet és nyelvtudomány, valamint az oknyomozó történettudomány, különösen Bécsben és Pozsonyban, Pestről nem is beszélve, meglehetősen gyermekcipőben járt. Kőrösi Csoma Sándornak bizonyára felkészültebb tanárai voltak a németországi egyetemeken, s ha Jerneynek több ismeretet sikerül szereznie a különböző török nyelvekből, talán biztosabb alapokra rakhatja elméleteit. De hát tanult mestersége, az ügyvédi-jogászi szakismeretek mellett Jerneynek nem volt olyan tanára, aki megfelelő ösztönzést és kontrollt jelenthetett volna számára szellemi kalandozásai során.

Így talált rá a Tudományos Gyűjtemény 1924-ben kiírt pályázata, amely már címével is szinte provokálta őt, aki már ekkor azt a széltében elterjedt fixa ideát vallotta, hogy a kunok tulajdonképpen magyarul beszéltek, s ezen felül az egyéb török nyelvek is –  mint például a hun, a tatár, a besenyő – egymás (és a magyar) tájszólásainak tekinthetők. A pályázat címe így szólt: „Egy volt-e a régi kun nemzet nyelve a magyar nemzet nyelvével?” Jerney valósággal ráharapott a témára, s „bebizonyította”, hogy a két nyelv – igenis egy volt. Meg is nyerte a százforintos pályadíjat, de azt – a sors különös fintoraként – csak több mint egy évtized múlva kapta kézhez, maga a pályamunka pedig később „elkallódott”. Ebben Jerney szépen kimutatta, hogy a kunok magyarul beszéltek – volna. Elmélete ugyan utólag nem bizonyult helyesnek, de József nádor figyelmét felkeltette, s 1822-ben végre kinevezte „tiszteletbeli alügyésznek”. Félegyházára költözött tehát, s ez után már csak hivatali szabadidejében búvárkodhatott.

Megírta és 1827-ben kiadta a jászkürtről szóló tanulmányát, ebben számba veszi a jeles reliktum eredetére vonatkozó elméleteket – például, hogy sárkányfogból készült volna –, továbbá helyreigazította a Szeged Alsóvárosi templom építése befejezésének esztendejét (nem 1103, hanem 1503); 1833-ban pedig megjelent Dorozsma török előtti időszakát feldolgozó helytörténeti munkája.

Ezek a művek azonban inkább szárnypróbálgatások, ujjgyakorlatok voltak, bár az oroszlánkörmök már itt is megmutatkoztak. 1832-ben aztán Dorozsmára került segédlelkésznek Horváth Mihály, a későbbi jeles törtész, a szabadságharc történetének feldolgozója, aki nagyra becsülte Jerneyt „magyar zománcú tudományosságáért”, s méltó szellemi társa lett a vidéki elszigeteltségben. A közös érdeklődésen alapuló barátság sokat jelentett mindkettőjük számára, s Horváth Mihály később sokszor idézett Jerney keleti utazásainak beszámolóiból.

Az elkövetkező évtized szorgos munkával telt, de ezekből az erőfeszítésekből mintha hiányozna az átgondolt, tervszerű építkezés. Az életművet áttekintve úgy érzem, az 1833 és hozzávetőleg 1843 közötti években munkásságát inkább az ötletszerűség, mint a céltudatosság jellemezte, inkább alapozott, mint építkezett, miáltal ezek az alapok mintha túlzott méretűek lennének a felépítményhez képest. Ez az időszak természetesen csak későbbi nagy utazáshoz és az ott gyűjtött anyag feldolgozásához képest tűnik készülődésnek, száz és száz történetkutató egyébként tiszteletreméltó életműve áll ilyen jellegű munkából, amire aztán legföljebb mások építkeznek, építkezhetnek.

 

Jerney János munkásságának ez az évtizede több fejezetre tagolódik.

Egy részüket a segédtudományok körébe sorolhatjuk. Ide tartozik az oklevelek gyűjtése. Egész életében szenvedélyesen gyűjtötte az eredeti okleveleket, s 1938-ra 4071 darabos gyűjteményét 25 kötetbe köttette, ami halála után a kecskeméti református főiskola gyűjteményébe került.[12] Ennek Előszavában olvashatjuk, hogy „Magyarország a régi oklevelek hazája” – ekképp nyilatkozott egy már régen elhunyt nagytekintélyű diplomatikusunk a „honi oklevelek tömérdeksége fölött… És valósággal – írja Jerney – alig létezik Európában tartomány, mely annyi régi oklevelekkel bővelkednék, mint édes hazánk. Ennek oka, hogy ősi alkotmányunk szerint a magyar javak és örök birtokosok nyolcszáz év óta okmányok erejénél fogva szerveztettek, kormányoztattak és őriztettek meg…”[13] Ehhez a műfajhoz kapcsolódik jogi végzettségére alapozott, s különféle hiteles helyekről (33 káptalanról és 37 konventről) összeállított, bár egyenként meglehetősen csekély érdemi anyagot tartalmazó munkája.[14]

 

Alapozó munkásságának másik része a nyelvészet és a nyelvtörténet témaköréhez tartozik. Ehhez is hosszú időn keresztül gyűjtötte az anyagot: a XIV. századig számba vett minden hozzáférhető hely-, határ-, vidék-, hegy-, völgy-, erdő-, folyó-, család-, személy-, hivatal-, eszköz-, s egyéb „bármirészben magyar szóelemet tartalmazó neveket és szólásformákat”, de a Magyar nyelvkincsek Árpádék korából címet viselő munka csak 1854-ben látott napvilágot. Első kötete az oklevelekből bányászott személy és helységneveket tartalmazza betűrendbe szedve, sajnos a források megjelölése nélkül; második kötete pedig – voltaképpen haszontalanságnak tűnik – az általa föllelt, hamisított oklevelek alapján, összeállított „nyelvkincseket” tartalmazza.

Munkájáról maga írja: „Érzék a nyelvbúvárok irodalmunk azon hiányát, mely honi régiségeinkben, okleveleink-, törvényeink-, krónikáink-, ’s egyéb írott emlékeink temérdek számánál elhintve található magyar szók eddigelé egy halmazban nem birtoklásából származott; a’ minemű szók kéttelenül a’ párduczos ősök fogalmait, eszme- és szójárását híven tükrözvén, méltán eredeti kincsek, ’s keleti drága gyöngyök gyanánt tekinthetők. E hézagot kívánatos betölteni, midőn az Árpádok korszakából a’ hely-, határ-, vidék-, hegy-, völgy-, erdő-, folyó-, család-, személy-, hivatal-, eszköz- és egyéb ide vonatkozó, bármirészben magyar szóelemeket tartalmazó neveket és szólásformákat összegyűjtvén, szótáralakban közelebbről mintegy 5000 vezérszóval ellátva közrebocsátom.[15] Az ötezer „vezérszó”, vagyis szócikk, számát tekintve abban a korban jelentős teljesítménynek számított. A munka értelmét maga a szerző is abban látta, hogy egyrészt „hajdani nyelvünk tömör, valamint hajlékony tulajdona állíttatik a világ elé”; másrészt pedig, ahogy Gyárfás István megfogalmazta:[16]az addig használt szófejtéseken kívül, írott történeti emlékek kritikai vizsgálatát is elvégezte”. Mindazonáltal a szavak értelmezésével és magyarázatával nem foglalkozott. Ahogy – szinte már túlzott szerénységgel – írja: Nem bocsátkozunk a szók magyarázatába (…) a bölcselő nyelvészek föladatául marad a bővebb fejtegetés. Ők bizonyosan tudni fogják, mikép fordíttassanak haszonra anyagaink, hol keressék a gyököket, mit miért tartsanak eredeti magyar szónak.[17]

 

Jerney János számos tanulmánya, könyve foglalkozik magyarsággal rokon népekkel. Hogy ez a rokonság egyik vagy másik nép- valamint népcsoport esetében milyen jellegű, milyen mértékű és milyen fokú, arról – mint tudjuk – még ma is heves indulatokkal vitatkoznak a hozzáértők és kevésbé hozzáértők; elképzelhető, hogy csaknem kétszáz esztendővel ezelőtt mennyire tisztázatlan volt ez a kérdés. Bár az is kétségtelen, hogy a faj- a nyelv- és a kulturális rokonság kérdései akkoriban – talán –nem kuszálódtak annyira össze, és a hozzá kapcsolódó viták – talán – még nem mérgesedtek el úgy, mint manapság, amikor már vannak, akik a székelyek hun rokonságának puszta fölvetését is durva nacionalista tekintik, s legszívesebben a székely – magyar rokonságot is eltagadnák. Annyiban azonban biztosan igaza lehetett Jerneynek, hogy az általa „rokonoknak” tekintett avarok, kunok, jászok, besenyők, palócok, székelyek a középkorban is azonos kulturális körhöz tartoztak; életmódjuk, társadalmi berendezkedésük, világnézetük, szokásaik, értékrendjük kétségtelen rokonságot mutatott, s jól felismerhetően megkülönböztette őket más európai (görög, germán, latin, szláv) népektől. Ilyenformán talán megőrizhetjük nyugalmunkat és nem áll égnek a hajunk, ha Jerney közelebbi és távolabbi rokonainkról szóló, minden bizonnyal kevéssé megalapozott, mai szemmel nézve sötétben tapogatózó, sok naivitást tartalmazó, de alapvetően nemes szándékú, jó felé tekintő műveit olvassuk. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ebben a sokaknak talán kotyvalék-szerű, de a XIX. század elejének nemzeti élet-halál harca során „kotyvasztott” fürdővízben ott van a gyermek is: a magyar nemzeti identitás felvilágosodásban született és a reformkorban cseperedő csecsemője. Talán maga is átérezte ezeknek az írásainak nemzetpolitikai jelentőségét, s ezért akarta azokat – a szabadságharc leverését követő önkényuralom idején – összegyűjtve, Magyar őstörténeti tanulmányok címmel kinyomtatni. 1854-ben már gyűjtötték rá az előfizetőket, de kötet „bizonyos körülmények miatt” nem jelent meg.

Kun-avarokkal foglalkozó írásához[18] detektívhistóriába illő esemény szolgáltatott anyagot. Wadasi és jeszeniczai idősb Jankovich Miklós (1772 – 1846) táblabíró, könyv- és régiséggyűjtőn jövedelmének nagy részét értékes régiségek beszerzésére fordította. 1837-ben egy budai régiségárusnál több ércgyűrűt és pecsétnyomót vásárolt. Ezek között találta meg Jerney egy látogatása alkalmával azt a pecsétnyomót, amit egy óbudai szegény napszámos kapott a Duna parti fövenyben, s bevitte a szóban forgó ószereshez. A leletet feldolgozó írásában Jerney azt írja, hogy ez a pecsétnyomó a IX. században működött vetvári püspökséghez kapcsolható. Urolf, az avarok által elpusztított lorchi érsekség helyett 804-ben, Passauban felállított püspökség feje volt, s a morvai szlávok között térített. Azt Jerney is megállapítja, hogy az avar meg morva fejedelmekhez intézett bulla az egyetlen bizonyíték a vetvári püspökség létrehozására. Neve is bizonytalan, Vetvarnak írták, de nem tudjuk, hogy mondták, lehetett ’Óvár’, vagy talán ’Fődvár’. František Palacký Csehország történetében[19] kétségbe vonja a vetvári kun-avar püspökség létezését, Jerney azonban egy elegáns kézlegyintéssel elintézi a kérdést: „Ha időmet hasztalan vitákra fordítani akarnám, még számos [érvet] hozhatnék fel.”

A kunokkal Jerney több művében foglalkozott. Már volt szó 1825-ben készített pályamunkájáról, amely megragadta a „jászkun hazafi nemes ambícióját”. Az elveszett pályamunka egy részét később, Keleti utazása első kötetében, a „Tatár emlékmaradványokról” címet viselő értekezésben rövidítve, átdolgozva felhasználta. Gyárfás[20] szerint Horvát István (1784–1846) irodalomtörténész a „kun vagyis cumanus nyelvről” írt fejtegetésében[21] Jerney nyomán haladt, bár a forrásra nem hivatkozik.

Etelközi és lebédiai utazása során Jerney nagy figyelmet szentelt az ott található kőszobroknak, amiket eredeti helyükön, kurgánok közelében, vagy különböző múzeumokban talált. Ezeket részint lerajzolta, néhányat pedig magával hozott, s azt állította, hogy „azokat magyar és rokon szkíta, hun, besenyő és kun nép állíthatta.” Ezekről a szobrokról még akkor, Pestre érkezésük idején megállapították, hogy „nem mongolokat, hanem kunokat” ábrázolnak.[22] A kérdést végülis Fodor István tette tisztába 1984-ben megjelent tanulmányában.[23] Ebben megállapítja, hogy „Jerney idejében a tudományos köztudatban meglehetősen fellegjáró és pontatlan elképzelés élt az orosz seregek által az előtt nem rég meghódított  déli tartományokban igen nagy számban fellelhető emberalakos, csészetartó sírszobrokról, melyek nagy része ősi temetkezéseket jelölt, kurgánokon állott.” Ilyeneket az újabb kutatások szerint három nép állíthatott: (1) i. e. VI-IV. században a kelet-európai szkíták; (2) i. u. VI-VIII. században közép és belső ázsiai türkök; valamint a XI-XIII. századi kunok. [24] Jerney szobrokra vonatkozó elméletét kortársai és utódai elvetették, mások megerősítették, sokan félremagyarázták, általában olyanok, akik nem is olvasták Jerney műveit. Fodor István azonosította a szobrokat, megerősítette azok XI-XIII. századi kunoktól való származását, s megállapítja, hogy Jerney nem állította egyértelműen a szobrok magyar voltát.

A palócok kun származását Jerney – kora tudományos szemlélete alapján, Horvát István nyomán – elfogadott ténynek tekintette. Elsősorban lengyel és orosz források ’polovcok’-ra, ’polovecek’-re vonatkozó híradásaira alapozta ezt a föltételezést, s „természetesnek vette a hun-szkíta népcsaládba tartozó polovec–palóc–kun–kazár azonosságot.”[25]  Mint Kósa László megállapítja, a nemzeti önismeret lelkes ifjúkorában olyan magyar népcsoportra volt szükség, amelynek régiségéhez nem férhetett kétség.[26]  Jerney két tételből indult ki. (1) A palóc nemzet a hun-scyta népcsalád egyik felekezete, amely saját nyelvén magát kun néven nevezi; Cuman, Cumanus meg Hunnus néven említik a magyar krónikákban és a bizánci történetíróknál, míg az orosz lengyel történetekben palócz néven fordul elő. (2) „Magyar hazánk egyik terjedelmes vidékén élő magyar népfaj hívatik palóc néven, és éppen ezen palócok valódik kun maradékoknak mutathatók fel a magyar történetírás útmutatása szerint, mely adatok egybe vetése után semmi sem bizonyosb annál: miképp a’ híres palócz nemzet ivadékai honunkban velünk együtt élnek maiglan.”[27] Később Hunfalvy helyezte új, reálisabb alapokra a palóc őstörténet kérdését.[28]

A jászokkal részint azért foglalkozott Jerney, mert dorozsmai lévén, magát is jásznak tekintette, részint pedig, mert miután megkapta a Jászkun kerület tiszteletbeli alügyészi kinevezését; hivatalból Félegyházán lakott, s volt módja búvárkodni a kerületi és a községi levéltárakban. Ennek során figyelt fel Jászberény levéltárában őrzött régi jászkürtre, s igyekezett összeszedni a rá vonatkozó ismereteket és közléseket. Több más, régi kürttel összehasonlítva ismerteti ezt és a hasonló kürtöket, s „egy hazafihoz” címezve 1828-ban megírta a Tudományos Gyűjteménynek[29]. Számba vette a kürtre vonatkozó nézeteket, nem hallgatva el Décsy Antal véleményét sem, miszerint a kürt nem más, mint „griffmadár körméből készült szentségtartó pogány papi ereklye”.[30] Jellemző Jerneyre, hogy nem akarta gyarapítani a jászkürtre vonatkozó elméletek számát, dolgozata végén szerényen megjegyzi: „Távol sem akarok ítéletet hozni a dolgokról, sőt véleményemet nem más, mint javaslat képen terjesztem elő, mellyet ennekutána minden vizsgáló által figyelemre véteni óhajtassék”.

Még moldvai útja előtt foglalkozott Jerney az úgynevezett izmaëlitákkal, akik – szerinte – a jászok elődei voltak. 1844-ben felolvasást tartott a Magyar Tudományos Akadémián A magyarországi  izmaëlitákról, valamint a volgai- bolgárokról és a magyar nyelvű népfelekezetekről. Szerinte a névtelen jegyző Nagy Bolgáriából hozta be az izmaëlitákat, akik „vallásra mohamedánok, vérségre besenyő-palócok, nyelvük a magyartól csak szójárásilag különbözik, számuk száz ezer, s több megyében laknak: Pesten, Nyírségben, Jászságban.” Jerney meggyőződése szerint „a jászok az izmaeliták ivadékai, a palóc nyelvjárás jászok közti vesztése magyar hatás, de a hegyek közti palócok megőrizték.[31]

A besenyőkről. Amikor Jerney Jánost 1838-ban az Akadémia rendes tagjává választották, székfoglalóját 1838. november 10-én, a magyarországi besenyőkről tartotta.[32] Ebben megállapítja, hogy „Tömérdek gyülevész népeket, s’ vendég lakosokat keblébe fogadó édes magyarhonunk határi közt már alapítása’ első századaiban egy, a’ többi nemzetekétől különböző névvel jelölt, saját polgári belső szerkezettel bíró népesség tűnik föl, mellyrül íróink a tárgy fontosságához képest kielégítő magyarázást nem tevén, eddigelé a tudós világgal kellően meg nem ismerteték.” Ez a dolgozat azon munkái közül való, amelyek meggyőződése szerint a magyar és a különféle türk népek közti nyelvrokonságra, sőt a nyelvi azonosságra épültek, azt mintegy természetesnek elfogadva nyúltak tárgyukhoz.

A részletes összefoglalás szerint a besenyők több rendben költöztek a Kárpát-medencébe.[33] Úgymint

(1) a honfoglaló magyarokkal, szövetségeseinkként, akiket aztán Zoltán fejedelem telepített le a Fertő tavon túli, mosoni gyepűre;

     (2) Takson vezér alatt a „besenyők” földjéről Thonuz oba vezetésével a Tisza mentére;

(3) Geisa vezér alatt jöttek csehek, lengyelek, görögök, örmények – és „az ég alatt majd minden idegen nemzetbeliek” – társaságában, különböző urak hűbéreseiként, később egy részük megnemesítve[34];

(4) Bolgár földről menekülve, István által befogadva, 60 fő[35];

(5) Salamon idejében fogolyként, Kazar vezérükkel Sopron tájára telepítve.

Jerney tehát számba vette a korában ismert, besenyőkkel foglalkozó forrásokat, ezekhez hozzátette saját levéltári kutatásainak eredményét, s megyénként felsorolta, hol éltek, élhettek valaha az ő korában besenyőnek tekinthető népcsoport tagjai. Megyék szerint elsősorban Moson, Sopron, Vas, Győr és  Fehér jött szóba, de kisebb csoportjaikról Arad, Bács-Bodrog, Baranya, Bars, Bihar, Borsod, Heves, Komárom, Liptó, Nyitra, Pest-Pilis-Solt, Pozsony, Somogy, Szabolcs, Szala, Szerém, Temes, Torontál és Verőcze; Erdélyből pedig Alsó-Fehér, Küküllő, Beszterce és Háromszék megyéből közöl adatokat besenyők előfordulásáról. Természetesen ez a listázás nem támaszkodhatott régészeti kutatásokra, s az okleveles anyagban esetleg előforduló hibák, félreértések ily módon halmozódhattak. Megállapítja továbbá, hogy sok helyen „kiirtotta a’ besenyők emlékét fenntartó helységet a’ viszályos idő’ vasfoga, minek mindazonáltal hajdankorbani létezését oklevelek támogatják.”[36] 

A felsorolt helyek alapján nem nehéz megállapítani, hogy a besenyők elsősorban határőrök, ahogy Jerney nevezi őket végőrök (speculatorok) voltak. Talán emiatt mossa őket össze a székely (siculus) népcsoportokkal, vagy talán nem is ő elegyíti a székelyt a besenyővel, hanem történelmi funkciójuk, a kialakulófélben lévő középkori magyar állam sajátos védelmi berendezkedésének mechanizmusával „csúsznak össze” ezek a népek. Aminek eredményeként megállapítja, hogy a Morva-menti siculusokat és besenyőket „külön népességnek tartani nincs okunk” [37] Jerney aztán a besenyő és a székely népcsoportokhoz veszi a jászokat, mint hasonlóképpen határvédelemre szervezettnek tekintett etnikumot. „Közháború és felkelés idején – írja – a’ táborhoz csatlakozván, saját főispánjok’ zászlója alatt a’ harcoló sereg elöljáró, száguldó osztályát képezték.[38] Végül Thuróczy krónikáját idézi: „Bisseni – et Siculi, qui more solito praeibant agmina Hungarorum.

 

Hogy ezek az alapozó munkák semmilyen szempontból nem voltak másodrendűek, azt igazolja, hogy szerzőjük ebben az időben, 1937-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, és 1938-ban választották rendes taggá.  De talán nem esem az elfogultság vétkébe, ha úgy gondolom, hogy ezek az alapozó kutatások és publikálások – kimondva, kimondatlanul; tudatosan, vagy ösztönösen – mind az etelközi és a lebédiai (moldvai, beszarábiai) utazásokat, kutatásokat – Jerney legnagyobb tudományos teljesítményét – készítették elő.

 

 

3. Etelközi utazása és annak hozadéka

 

Ha Jerney Jánosnak az avarokról, besenyőkről, jászokról, kunokról, palócokról, székelyekről készített munkáit elsősorban – de korántsem kizárólag – a korábbi kutatási eredmények szemlézésének, mégpedig leginkább kritikátlan szemlézésének mondjuk, akkor föltétlenül hangsúlyoznunk kell, hogy a moldvai és a beszarábiai magyarokról, akiket az ő idejében – Zöld Péter nyomán – már nevezhetjük csángóknak is –, minden tekintetben új, saját gyűjtéseinek, kutatásainak eredményeként felmutatott ismeretekkel gyarapított a tudományt. Nem véletlenül írta róla Sámi Lajos[39] hogy „…a havasalföldi és moldvai magyarok viszonyairól, történetük és társadalmi fejlődésük előzményeiről mindeddig senki sem nyújtott annyi sokoldalú és kimerítő adatokat a magyar közönségnek, mint Jerney János az ő keleti utazásában. E tárgy fontossága, mely iránt napjaink eseményei új meg új érdeklődést ébresztenek magában, méltóvá teszik Jerneyt legmelegebb elismerésünkre és megemlékezésünkre.”[40]

A nagy utazók – éppen mert az elsők között vágnak neki az ismeretlenségnek – ritkán találják meg azt, amiért elindultak. Ne beszéljünk Kolumbusz termékeny tévedéséről, Amerika Indiaként való fölfedezéséről, de gondoljunk csak a magyarokra. Kőrösi Csomára, aki az őshaza megtalálása helyett a tibeti–angol szótár semmivel sem hasonlítható teljesítményét tudta felmutatni. De ha a moldvai csángómagyarokra szűkítjük a kört, gondoljunk Domokos Pál Péterre (1901–1992), aki „a népzenei szempontból feltáratlan terület” zenei anyagát akarta megismerni[41], s e mellett egész hosszú életére feladatul kapta a gondviseléstől a moldvai magyarok sorsának hazai és európai képviseletét. De még a visszahúzódó típusú nyelvész, a magánhangzók és a mássalhangzók tudós kutatója, Csűry Bálint (1886 – 1841) is felháborodott szószólója lett – nyelvészeti kutatásai során – az emberségükben és magyarságukban egyaránt megalázott csángó sorsnak.

Az Etelközbe és Lebédiába induló Jerneynek nem voltak különösebb prekoncepciói útjának hozadékát illetően. Nem remélt keleten maradt magyarokra találni, csupán az őshazából több mint ezer esztendeje a Kárpát-medence felé tartó magyar törzsek – és „rokonaik” – nyomait, tárgyi emlékeit kereste, és – számos elemét – találta meg. De a körülmények hamarosan őt is kizökkentették a „hűvös, tárgyilagos” levéltáros és régész kutató szerepéből, s a gyökerek feltárása és kutatása mellett az etelközi magyarág lombozatát és virágait pusztítók kártevéseit is fölismerte, s a gyógyításra, vagy legalábbis a baj enyhítésére is vállalkozott volna, ha a magyarság külső és belső ellenségei nem álltak volna jó szándékának útjába.

Jerney János rendkívül körültekintően készült etelközi útjára. Bár fiatal korában úgy gondolta, hogy „zarándoklat nélkül, könyvekből is élvezhetni [lehet]  a’ messzi országok’ ismeretét”, de hamarosam rájött, hogy „hiteles kútfőkből kell mindezeket kinyomozni (…) s az egy- vagy közelkoru legrégibb írókat kezdém olvasni.” Ám ezek sem elégítették ki „miután több helyeik homályos és a’ régi lakhelyzet’ ismeretére nézve kétes kitételűek, vagy éppen hiányosak…” Ekkor – mint írja – „gyermekkori vágyaim éledtek föl ujolag bennem: Keletre kell utaznod, megvizsgálandó azon földet, mellyen e’ szép hazát szerzette hős magyar elődök egykoron laktak; felkutatnod az onnan ideköltözött ősök’ történetére viszonyló emlékeket…[42]

Az anyagi és a tudományos, szellemi alapozás mellett testét fizikailag is igyekezett erősíteni. Ha nem is edzette magát olyan következetesen és kíméletlenül, mint nagy elődje, Kőrösi Csoma Sándor, egy éven keresztül gyakorolta a korlátozott vízivást és a „tejevést”. Ez utóbbinak aztán nagy hasznát vette, amikor Moldva és Beszarábia többnyire zsidó kocsmáiban tojásnál és tejnél egyéb vacsorára sokszor nem is nagyon számíthatott.

Jerney egész etelközi útjáról naplót vezetett, pontosabban naplószerű feljegyzéseket készített, ezek alapján állította össze úti beszámolóját. Az úti-feljegyzésekben sajátosan keverednek a mindennapi élmények az irodalmi olvasmányokból való ismeretekkel, így voltaképpen egyszerre szól ez a kétdimenziós útinapló a szerző térben és időben történő utazásáról. A harmadik dimenzió az ennek a könyvnek is anyagául szolgáló Adattár. Ezek a részek jól illeszkednek egymáshoz, s Jerney az útleírása során többször is utal az Adattárban (Bizonyítvány) közölt anyagra. Tekintettel arra, hogy a Bibliotheca Moldoviensis jelen kötete – mint Jerney Keleti utazásának legfontosabb részét – az Adattár anyagát közli, ebben a Bevezetőben megkísérlem röviden összefoglalni az Úti beszámoló napló-szerű részében található benyomásokat és gondolatokat. A településekre vonatkozóan gyűjtött konkrét adatokat ugyanis Jerney beépítette ebbe az Adattárba.

 

1844. április 23-án Pestről indult a nagy útra, „jó kedvvel és egészséggel”. Először dorozsmai birtokára ment, hogy elrendezze a gazdaság ügyeit, majd kocsin utazott tovább Orsovára, ahonnan a Zrínyi nevű gőzhajón folytatta útját, s négy és fél nap múlva, május 24-én, Galacnál lépett Moldva földjére. „Üdvöz légy Etelköz, Árpád vezér’ előbbi hazája”– jegyezte naplójába, s mindjárt magyarázatot is fűz e helynévhez (Etel-kuzu), amiben a Bodrog-köz, Sár-köz mintájára alkotott vízköz szavunkat látja meg. S már itt arra az elhatározásra jut, hogy „Moldva’ minden helységeinek nevét figyelemmel megvizsgáljam, kipuhatolandó, valljon oláh nyelvben minő értelmet adnak, ’s nem fekszik-e bennük eltorzított ’s oláhossított magyar név?” Meglehetősen naiv és mai szemmel nézve bizonytalan koncepcióval kezdte tehát Jerney Moldva hely- és helységneveinek vizsgálatát, aminek hátrányai meg is mutatkoznak az Adattárban szereplő szócikkek sokszor kritikátlan szövegében, ami azonban nem kisebbíti valós eredményeinek értékét, hiszen – ne feledjük – Jerney az elsők között volt, aki e témával foglalkozott.

Utazását úgy tervezte, hogy minél hamarabb a legtávolabbi céljához érjen, s visszafelé tértében kívánta részletesen megvizsgálni (lerajzolni, ásatni, utánajárni) a látottakat, a hallottakat és a találtakat. Ez a terve elvileg helyesnek bizonyult, de visszatérte során már szembetalálkozott a moldvai csángók kutatóinak örök veszedelmével, a csángómagyarokat gyakorlatilag túszként, fogolyként kezelő román hatóságok gyanakvásával, bizalmatlanságával, ellenkezéseivel, végső soron attól való félelmükkel, hogy napfényre kerülnek sovinizmusukból fakadó erőszakos asszimilációs törekvéseik.

Jerney célszerűségi okokból lemondott a postakocsin való utazásról, mivel „a’ szokott országúton Moldvát átfutni épen nem vala czélom”, s hogy a főutaktól távol eső helyeket is fölkereshesse, egy jó erős moldvai paripát, s egy bukovinai könnyű kocsit fogadott. Útját kunhalmok szegélyezték, s nagy lemondás volt részéről, hogy ezek – mint sok más – alaposabb megvizsgálását visszaútjára halasztotta.

Jerney útja során meglátogatta azokat a Moldvában élő jeles magyar személyeket, akiket nem kerültek el más, korabeli magyar utazók sem, mint a Szászkúton nyomorgó Márk Mózes református lelkészt, az akkor már Klézsén szolgáló Petrás Incze Jánost, akihez ajánló sorokat is vitt „felfedezőjétől”, Döbrentei Gábortól, minek eredményeként Jerneyt „nyílt barátsággal” fogadta, ő pedig „felhasználta az alkalmat ismeretei gyarapítására”. Megtudta, hogy 1844-ben Moldvában négy római katolikus egyházmegye létezett (jászvásári, a szereti, a besztercei és a tatrosi kerületben), s ezekben 18 parókiát számoltak össze, de ez a szám – mint Petrás felvilágosította – folyamatosan változik, mert kevés a pap, s hol ide, hol oda helyezik őket. Az összes római katolikus lélek az 1842. évi tábla szerint 43 244-re megyen, de ez az adat sem pontos, mert népszámláláskor „az adózó családatyák vétetvén jegyzékbe, a’ lélekszám meghatározására gond nem fordíttatik.”  

A Petrással való beszélgetés során világosodott meg Jerney János számára, hogy a moldvai magyarok két nagy etnikai csoportra oszlanak: a csángókra és a székelyekre. Megtudja továbbá, hogy „csángóknak tartatnak mindazok, kik nem székely eredetűek, ha már el is oláhosodtak nyelv tekintetében.[43] Jerney egyébként már ekkor, moldvai útjainak első heteiben felismerte, miszerint „Árpádkori magyar maradványokat a’ most itt élő magyarokkal bármi tekintetben is kapcsolatba hozni nem lehet…”, de persze az akkori tudományos közfelfogásban erősen élő – kunból és besenyőből származtatás – elvet erősen hangsúlyozta[44].

Klézsén, Petrás Incze vendégeként ismerkedett meg Jerney a rezességgel, a moldvai szabadparaszti intézménnyel, hiszen Klézse akkor még sziszegő tájszólásban beszélő „déli csángó” népe többségében részes volt, ami ősiségét mutatta. A község székely lakossága jórészt Jerney látogatása után, a XIX. század második felétől telepedett oda. Innen Bákó, Románvásár, Szabófalva, Szépváros érintésével hamarosan Jászvásárba érkezett, ahol hosszabb időt szándékozott tölteni a csángók sorsának tanulmányozásával. Szinte természetesnek tekinthetjük, hogy akkoriban Moldvában milyen sok magyar, vagy legalábbis Ausztria-Magyarországból való, magas beosztásban, rangban lévő orvost, gyógyszerészt, kereskedőt lehetett találni, de a moldován birtokosok és értelmiségiek között is számosan voltak, akik „nyelvünket tökéletesen bírták”. Velük összemelegedve több lehetőség ígérkezett Jerney János számára, hogy újdonsült ismerősei birtokain – magyar, vagy egykor magyar településeken –ásatásokat kezdjen.

Ő azonban sietett! Végigsiette Moldvát, hogy mielőbb átkelhessen a Dnyeszteren, s beljebb, egyre beljebb mehessen Ázsiába. A nagy sietség közben, útjának ezen a keletre tartó részén mintha megfeledkezett volna arról az arany igazságról, miszerint amit mamegnézhetsz, megfoghatsz, megtudhatsz… (és így tovább), ne halaszd holnapra. Mert nagyon sok mindent halasztott, s bár helyes logikával képzelte el, hogy mindent a visszafelé vezető út során intéz, a körülmények másként igazították a dolgokat. Így például Jászvásárott találkozott a már jövet, a Zrínyi gőzösön megismert Rosnovano Rosetti Alekoné fő boérnővel, kinek férje tulajdonában volt Forrófalva, s szívesen hozzájárult az ásatáshoz. „Egész könyvet írhatnék – mondja Jerney, csak hogy a szívünket fájdítsa amiért nem írta meg – a’ naponta tágult viszonyok által e’ népről szerzett ismeretekről, […] ha  föladatom és czélomtól az effélék rajzolása félre nem vezetne.

Ha körülményesen és nehézségek árán is, de eljutott Csöbörcsökbe, és Dnyeszterfehérvárra is. Onnan aztán a magyarok másik őshazájába: Lebédiába indult. De csak Odesszáig ment, s az Azovi tenger partjának hosszában Tagenrog városáig ért. Szeretett volna eljutni Tbiliszbe, de az ott dúló háborúk és járvány miatt, továbbá mert oroszul és románul tudó szolgája értékeivel együtt megszökött tőle, vissza kellett fordulnia. „Isten megjutalmazá fáradságomat, mert megtalálám a magyarok egyik legrégibb honát, Lebediást, s abban eleink bámulandó sokaságú, ezer meg ezer kőszobor emlékeit.”[45] 1844. július 1-én kelt át a Dnyeszteren, majd 54 nap múlva, augusztus 23-én Bendernél tért vissza Moldvába. 

 

Visszaútjában már több ideje volt, ráérőssebben utazott, utána tudott nézni egy-egy jelenségnek, több helyen ásatásokat is végzett. Ha az értetlen, korlátolt nacionalizmus nem akadályozza munkáját, még jelentősebb eredményeket mutathatott volna föl. Pedig – mint Kováts Gyula (1849 – 1935) írja róla kései megemlékezésében – „Félig elmosódott emlékek között vitték léptei. Más alig talált volna ott valamit, vagy igen keveset. Az ő megfigyelő tehetsége és sokoldalú képzettsége kellett hozzá, hogy ezekből a piciny, sokszor alig mállatott részletekből össze tudja állítani az egész képet, melybe ezek a részletek beleillettek. Itt egy sírirat, máshol a falu neve, templombeli oltárkép, régi történeti hagyományok, majd a lakosság típusa és öltözéke, fölásott temetkezési helyek (ezek és ilyenek) igazítják el abban az útban, amelyen elindult.”[46]

Visszatértében pár hétig időzött Jászvásárban, mivel a rendetlen életmód hátrányosan hatott életműszereire, álmatlanságot és elgyengülést okozott. De azért Jerney jászvásári lábadozása idején sem tétlenkedett, bejárta a város régiségkereskedőit, de Moldva történetére vonatkozó kiadványokkal – nagy bosszúságára – alig találkozott. Szeretett volna mielőbb ásatásokhoz fogni, s erre vonatkozóan kapott is ígéretet a moldvabányai Kantakuzeno hercegtől, de meg kellett várnia, míg Bajorországból visszatér. Hogy hasznosítsa idejét, Botosánba látogatott, de ott „nem jöhetett ismeretére semmi magyar hajdanságnak”, tudomására jutott azonban, hogy a közeli Dororohoi melletti Koncseszten néhány évvel ezelőtt egy halom ásatása során temérdek arany- és ezüstedény került elő, amit az akkor ott lévő orosz tiszt lefoglalt és Szentpétervárra küldött. Ezek a kincsek akár Álmos sírjából valók is lehettek, hiszen a besenyő támadás idején itt, Etelközben történt a fejedelem rituális megöletése.Minden esetre érdekes feladatul marad régiségbúvárainknak a’ pétervári Ermitage e’ drága eszközeinek kinyomozása.

Így kergette hősünk a múlt délibábos emlékeit, amik úgy csalogatták őt térben is időben egyre újabb és újabb tájakra, mint őseinket, Hunort és Magort ama csodálatos gímszarvas. Csodaszámba vehető Jerney esetében is, amikor Folticsény felé haladtában, Liten falu révészének kocsmaházában egy Szeret városából való Feldman Dávid nevű zsidó magyarul üdvözölte őt, s hírt hozott számára a bukovinai öt székely faluról. Ilyen váratlan találkozásokra számíthat a Moldvában magyar utazó. A szereti vendégfogadós egyéb szerencsét is hozott Jerney Jánosnak, időközben ugyanis Bajorföldről hazatért birtokára Moldvabánya örökös ura, ki jó szívvel fogadta a magyar tudóst, s lehetővé tette számára, hogy birtokán, ásatásokat végezzen. Moldvabánya a XVI. század második felében az újonnan alakult moldvai fejedelemség első fővárosa volt, s Losonczi Margitnak, Jó Sándor (Alexandru cel Bun) vajda (akkori ismeretek szerint) feleségének itt található sírját már Bandinus is említi. Jerney négy napig ásatta a templom sekrestyéje helyen lévő dombot, s öt szép sírkövet (közülük három magyar nyelvű) fedezett föl, amiket „megmosatván rendre helyezém a mélyes üregbe, ami a herczegnek és szemléletre egybegyűlt rokonainak nem kis megelégedésére vált.

Az ásató utazó, Jerney János azonban korántsem volt ilyen elégedett. Talán itt érte őt el a gondviselés tekintete, amivel minden nagy célok elkérésére vállalkozó szellemi ember előbb-utóbb szembetalálkozik, s ha őszinte szívvel járja az útját, fölteszi magának a kérdést: arányban van-e az eredmény az erőfeszítéssel? Ezért indult-é el hazulról? Erre vállalkozott-e? Útleírása szerint Jerneynek itt, Moldvabányán, a későgótika jegyeit viselő római katolikus templom akkor még sokkal jobb állapotban lévő romjainál kellett szembenéznie ezzel az önmaga számára feltett kérdéssel. Ott tartózkodásának utolsó napján még egyszer fellépkedett a templom 12 öl magasságú tornyának végső párkányzatára vezető deszkalépcsőn, s délnyugati irányba, Magyarhon felé vetve tekintetét, megkérdezte önnön magától: „Ha majd számot adansz honod előtt […] felmutatod egykor kereséseid’ eredményeit, méltók lesznek-e azok a’ nagy czélhoz? Kielégítendik-e, nem a várakozást, mert soha nagyot nem ígértél, hanem a’ történet hézaga’ betöltését óhajtó szakemberek vágyait.” Mert „sok a’ hézag őstörténetünkben, igaz: de azt mind betölteni, földerítésekkel kiegészíteni vajmi nehéz föladat, sőt sok részben lehetetlen. Ingadozni kezdett hitem, tétovázni gondolatom: a’ millyen örömtől eltölt valék a’ múlt napokban, midőn a’ sírkövek’ iratait nemzetem’ számára az örök feledékenységtől megmenthetném, szintolly kedvetlenség sulya nyomott le annak áttekintésén, hogy e’ három négy száz éves sírkőiratok a’ nemzet’ őstörténetére legkevesb fényt sem deritendnek. Árpád’ és a’ vezérek’ kora ezek által bizonyára bővebb ismeret polczára nem jutand. Így süllyedeztem az érzelgés’ tetőpontjáról megelégedetlenség’ örvényébe. Nem kishitűség-e ez? Így bátoritám, így vigasztaltam végre magam. (…) Fogadom is: Árpád korából itt alig ha hozhat valamit napfényre. Ezen utolsó gondolat volt a leghelyesb: nem azért, mintha föltétlenül igazam volna, hanem mivel Árpád’ korát hozta emlékezetembe és az akkori Magyarhon „Atelkuzu”, miről a’ sírköveknél majd elfeledkeztem, ötlött itt a’ Havasok alatt elmémbe. Galacnál e’ földre léptemmel üdvözlém Árpád’ régi honát, ’s itt ujban üdvözlöm a’ Havasok alatt! Csalhatatlanul magyarok’ régi hazája ez, de nem több mint tíz évig lakott, aztán az ellenséges indulatú, de szinte rokonfajú besenyőktől elfoglalt, midőn Árpád’ népe nyogot felé üzetett. Az akkori magyar lakosoktól illy rövid idő alatt hogy emlékek nagyobb számban maradtak volna, azt józanúl senki sem kívánja, de hát a’ csángókban kéttelenül mostis élő besenyőktől nem maradtak-e valami régebbkori emlékek?

Jerney János tehát itt, a moldvabányai templom romjainál, Mátyás király egykori moldvai hadjárata fiaskójának helyszínén döbbent rá, hogy amit keresett, az – megtalálhatatlan. Árpád magyarjai rövid etelközi tartózkodásuk során maradandó emléket aligha hagytak maguk után; s azt a keveset is csak nagy nehézséggel lehetne az előttük s utánuk ott járt, kulturális szempontból is rokon népek hagyatékától elválasztani. Tekintetét így a csalóka múltról máris az akkori jelenben jól megragadható csángókra veti, elhatározván, hogy azokat fogja vizsgálni. Igaz, hogy Jerney a kunokat és a besenyőket keresi a csángókban, de hát ki bánja ma már, hogy Kolumbusz nem Indiát találta meg?

A moldvabányai templomtoronyban született felismerése után Jerney többé nem Árpád magyarjainak nyomit fürkészte etelközi útjának hátralévő felében. Immár teljes figyelmet a csángómagyarok történelmének, művelődésének feltárására, sorsának megismerésére fordította. Végső soron ennek a legjobb értelemben vett „pálfordulásnak” hozadéka ez az Adattár is, amit Keleti utazása beszámolójához függelékként illesztett.

 

Hét napos moldvabányai „működés” után, október 6-án búcsúzott el moldvai viszonylatban rendkívül fölvilágosult, birtokán mondhatni korszerűen gazdálkodó hercegi házigazdájától, s folytatta útját Németvásáron, Kotnáron keresztül, hogy ismét Moldva fővárosába, Jászvásárba térjen. Ha Jerney úti beszámolójában eddig is keveredtek, vagy legalábbis párhuzamosan futottak a mindennapos tapasztalatok és a forrásokból merített ismeretek, ez után valósággal felbillen a mérleg a szakirodalomból vett tudás javára. Az úti élmények szinte csak a laza keretet szolgáltatják történelmi beszámolójához. Részletesen tárgyalja a csángók föltételezett besenyő, kun, kabar és kazár  vonatkozásait, Jászvásárra érve pedig hosszasan időzik a jászok történelménél.

De aztán mégiscsak sikerül visszazökkennie az úti beszámoló kerékvágásába. Kedves jászvásári ismerősét, Miskolczy Lajost a vajda időközben Foksányba nevezte ki kórházi orvosnak, így október 23-án Jászvásárból együtt mehettek egészen Bákóig. Útba ejtették Szabófalvát, ahol fontos információkat szerezhetett a moldvai római katolikus misszió üzelmeiről, s a Rómától függő püspöki helynökök többségének gyalázatos tetteiről.

Október 25-én nagy reményekkel érkezett Bákóba. A XV-XVI. században itt volt a moldvai katolikusok püspöksége, s általában az egész környéken többségükben magyar lakosú csángó falvak sorakoztak. Bákóban hamarosan rátalált a régi katolikus templom helyére, az onnan származó kövekre, s elkezdte az ásatást. Ám nemsokára jelentkeztek a hivatalos személyek s egy „Roszet György nevű tudatlan fráter” megtiltotta az ásatást, s ezen az erdélyi gubernátor, Teleky József közbenjárása sem segített. A hamarosan téliesre fordult idő miatt a munkát különben is abba kellett hagynia, s üres óráiban a Bákó, meg a csángó név eredetén töprengett. A közeli Kalugyer – a mai Lujzikalagor – viszonyaival ismerkedve feltárult előtte a település szabad parasztságának jogfosztottsága –, s a velük való beszélgetés során szóba került, hogy talán a Magyarországra település jelenthetné sorsuk jobbra fordulását. A jószándékú, de naiv Jerney legott felszólítást fogalmazott a magyarhoni földesuraságokhoz, ajánljanak földet az áttelepülni akaró lujzikalagori csángóknak, egyúttal kérte az Akadémiát, hogy magyar énekes és imádságos könyveket küldjenek a moldvai magyar kántorok (deákok) számára. Nem számolt azonban a résen álló román nacionalizmussal, amely Magyarországról – Brassóból – valódi zsurnalista álnoksággal kelt ki a terv ellen,  valamint az olasz papok féltékenységével, akik román szolgálatba állított asszimilációs politikájukat látták veszélyeztetve Jerney nemes jó szándékú kezdeményezése által.  A moldvai fejedelemség vámosai nem engedték kiosztani a küldött egyházi könyveket, hírlapi felszólalásait egy brassói oláh lapban közölték, arra egy jászvásári román újságban – Mihály vajda tudomásával –gúnyirat jelent meg Jerney ellen, „Új Mózes”-ként csúfolva őt, aki ki akarja hozatni a Moldvában sanyargatott magyarokat. Jerney válasznyilatkozatát a brassói lap nem közölte, a kalugyeri pap pedig egyházi átok alá helyezte, s figyelmeztették: ne menjen sehova, mert könnyen szerencsétlenség érheti.

Ezek után Jerney nem tehetett mást, mint hogy 1945. március 28-án otthagyta Bákót. A Turlui és a Tázló menti magyar falvakon, s a Tatros völgyén át, az Ojtozi szoroson keresztül április első napján Sósmezőnél eltávozott Moldvából. 1845. április 23-ám, egy esztendővel elindulása után érkezett vissza Pestre.

 

Végezetül megállapíthatjuk, hogy – Fodor István szavaival – „Jerney felkészültem, széles irodalmi ismeretek birtokában indult utazásra, gyűjtése szinte példamutatónak mondható. Eredményei és következtetései kora színvonalán álltak és az sem meglepő, ha reformkori hazaszeretete és népe történelmének szeretete sok esetben átsugárzik tudományos állásfoglalásain.”[47] Idézzünk Gyárfás István kései búcsúztatójából, amiben megállapítja, hogy „Jerney kiválóan tudományos hazafi volt.” „Olykor merész és a szigorú bírálatokat ki nem álló következtetéseit fedjük el hazafiságának leplével, fedjük el többi érdemeivel, melyek közül kiemelést érdemel azon hazafias tette, hogy Moldvában két hónapi tartózkodása alatt a testvéri csángók szomorú helyzetével megismerkedvén, hogy ezeket az elenyészéstől megmentse, buzdítólag felemelte szavát s keleti utazásának erre vonatkozó részletei oly lelkesedést idéztek elő nemzetünknél, mely évek alatt érlelődve, egyik alapjául szolgált a bukovinai magyarok hazánkba oly szép sikerrel megkezdett betelepítésének.”[48]

 

Aki egy kicsit is jártas nagy, megszállott utazóink sorsának ismeretében, az érdekes és tanulságos közös vonásokat fedezhet fel az útjaik során felmerülő nehézségek tekintetében. Julianus baráttól Kőrösi Csomán át, Vámbéry Árminon, Stein Aurélon át Domokos Pál Péterig – sok más társukkal együtt – valamennyien közelebbi, vagy távolabbi, keleten maradt vére­inket keresték, vagy éppen találták meg, s valamennyiüknek hasonló természetű akadályokat kellett leküzdeniük. S ha koronként változott is a veszélyek súlyossága – hiszen a rabszolga­ként való eladáshoz képes a román szekuritáte üldözése mégiscsak enyhébb veszedelem –, akárcsak a népmeséink hőseinek, keleti vándorainknak is szinte azonos forgatókönyv szerint kellett szembenézniük az eleve elrendeltetett akadályokkal. Ezek pedig: a földrajzi-éghajlati megpróbáltatások, az anyagi nehézségek – magyarán a pénztelenség –, azután a politikai veszedelmek, amikhez hozzájárulnak az idegen számára különösen veszélyes nemzetiségi, vallási villongások, végül pedig az elért tudományos teljesítmények miatti szakmai, pontosabban nagyon is közönséges irigykedések, rágalmak.

Szinte valamennyi keletre induló Ázsia-kutatónak – köztük Jerney Jánosnak is – meg kellett küzdenie ezzel az útjukban álló hétfejű sárkánnyal.

 


 

[1] Sámi Lajos: Híres magyar utazók II. VI. fejezet: Jerney János. Athenaeum. Bp. 1874. 914.

[2] A nagy- jelző ebben az esetben éppen úgy ’régi’-t, ’öreg’-et jelentett, mint a ’nagymama’, nagyapa’ szóösszetételben.

[3] Zöld Péter: Notitia de rebus Hungarorum qui in Moldavia et ultra degant, scripti ab. Adm. R. D. Zöld Parocho Csík-Delniensis in Siculia  data ad A. R. P. Vincent Blaho. [Ismertetés a Moldvában és az azon túl élő magyarok tetteiről]. In: Molnár János (szerk.): Magyar Könyvesház III. Pozsony 1783. 414-428., újabban Pater Zöld (Szőcs János tanulmányával). Bibliotheca Moldaviensis. Hargita Kiadóhivatal. Csíkszereda 2002.

[4] P. Gegő Elek: A’ moldvai magyar telepekről. Buda 1838. (Reprint kiadása: Státus könyvkiadó. Csíkszereda 1999.)

[5] Péter László: Jerney János (1800-1855). Szeged 1988. 5.

[6] Péter 1988. 5.

[7] Péter 1988. 5.

[8] Figyelő 1882. 157.

[9] A mai Kunszentmárton.

[10] Péter 1988. 8.

[11] Péter 1988. 9.

[12] Thaly Kálmán ismertette a Századok 1877.

[13] Jerney János: A magyarországi káptalanok és konventek’, mint hiedelmes és hiteles helyek története. In.: Magyar Történelmi Tár. A’ Magyar Tudományos Académia Történelmi Bizottmánya II. Pest 1855. XIII.

[14]  Ugyanott.

[15] Jerney János: Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából I-II. Pest 1854.

[16] Gyárfás István: Jerney János emlékezete. Az MTA Könyvkiadó hivatala. Bp. 1883. 12.

[17] Jerney János: Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából II. Pest 1854. 8.

[18] Jerney János: Anno Vetvári kun-avar püspök pecsétnyomója DCCCXXVI. Tudományház Pest 1838. III. füzet.

[19] František Palacký (1798–1876): Gescichte von Böhmen. Praha [é. n]

[20] Gyárfás 1883. i. h.

[21] Tudományos Gyűjtemény 1833.

[22] Gyárfás 1883. i. h.

[23] Fodor István: Jerney János a dél-oroszországi kun sírszobrokról. Múzeumi kutatások Csongrád megyében. Szerk.: Juhász Antal. Szeged. 1984. 31-48.

[24] Fodor 1984. 39.

[25] Kósa László: Palóc őstörténet. In.: Kósa-Filep: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akad. Bp. 1978. 15.

[26] A kérdésről bővebben ld..

[27] Jerney János: A’ palócz nemzet és a palócz krónika orosz és lengyel évkönyvek nyomán. Magyar Történelmi Tár I. Pest 1855. 3-4.

[28] Hunfalvy Pál: Magyarország ethnographiája. Bp. 1876. 363.

[29] Jerney János: Gondolatok a’ jász-kürtről, a’ kor hasonló több kürtök ösmértetésével. MDCCCXXVII. Szegeden

[30] Fris és legujabb előadás a jászokról és kürtjökről és ennek értelméről vagyis magyarázatáról. Miskolcz 1814.

[31] Tudománytár 1844.

[32] Megjelent Jerney János: A’ magyarországi besenyőkről. Magyar Tudóstársaság Évkönyve V. 1838-1840. Budán 1842. 144-184.

[33] Jerney 1842. 147.

[34] Kézai Simonra hivatkozik.

[35] Hartvik püspök 1100 körül készült legendájára hivatkozva.

[36] Jerney 1842. 157.

[37] Jerney 1842. 171.

[38] Jerney 1842. 180.

[39] Sámi Lajos (1843 – 1878) miniszteri fogalmazó, földrajzi szakíró.

[40] Sámi Lajos: Híres magyar utók II. Jerney János. Athenaeum. Bp. 1874. 913. old.

[41]  Domokos Pál Péter: Bartók Béla kapcsolata a moldvai csángómagyarokkal. Szent István Társulat. Bp. 1981. 8.

[42] Jerney János: Keleti utazása a’ Magyarok őshelyeinek kinyomozása végett 1844–1845. I-II. Pest 1851. 2.

[43] Jerney 1851. 25.

[44] Ugyanott.

[45] Idézi Péter 1988. 11.

[46] Kováts Gyula: Jerney János. Vasárnapi Újság XXX. 1883. 17. sz. 266. – Mint írja Jerney halálakor (1855.), az önkényuralom miatt nem tudták méltó módon értékelni, ezért most, 16 évvel a Kiegyezés után emlékeznek rá.

[47]  Fodor 1984. 44.

[48] Gyárfás 1883. 35.