Köszöntjük a Szeret-Klézse Alapítvány, Csángók weboldalán! Reméljük sok és érdekes információval szolgálhatunk! Kellemes böngészést kívánunk!

          Főoldal                                      Kultúra                                        Vallás                                            Oktatás                                          Turizmus

„Megkondultak a harangok kis Magyarfalumba’…”

          A Szeret folyótól keletre, Bákó megye délkeleti sarkában, a Rakató patak mentén, néhány hosszan elnyúló, egymásból nyíló völgyben bújik meg Gajcsána-Magyarfalu (Găiceana község Ungureni faluja). Románia Nagy Földrajzi Szótára szerint pedig éppenséggel a Magyarok völgyének (Văiĭ Ungurilor) fenekén helyezkedik el, nevét lakóiról kapta. A falutól nyugatra emelkedő Dealul Mare (Nagyhegy) csúcsán van a Poiana – Dealului – Mare (Nagyhegy-mezeje), ahol – legalábbis a XIX. század végén – egy várárok nyomai voltak láthatók1.

          A falunak két nagyobb ága van, úgymint a Nagyfalu és az Arinósza. A Nagyfalu is két nagyobb részből áll: Külső kót és Zsórát kótja. A ’kót’ románból átvett szó, könyököt, jelen esetben inkább szögletet jelent. S ha már benne vagyunk a nyelvészkedésben, az ’Arinósza’ a román arin → éger szóból ered és égerest jelent. Ebből származtatták a falu jelenlegi román nevét. Ugyanis bár románul évszázadokon keresztül Ungureni-nak nevezték a települést, az 1970-es években – nem nehéz kitalálni milyen indíttatásból – Arinra (Arini) románosították a nevét.

Szabó T Attila szerint2 a „legkeletebbre fekvő csángó település”, amit nyilvánvalóan úgy kell értenünk, hogy a legkeletebbre fekvő, többségében magyar nyelvű csángó település, mert a csángóknak keletebbre is megtaláljuk a nyomait. Domokos Pál Péter, aki először 1929-ben járt ebben a faluban, könyvében így írt a falura való rátalálás öröméről: „Hosszú, 6 órás út után sötét erdőből bújtunk elő. Kútásó emberekkel találkoztunk, akik kimondhatatlan örömömre magyarul beszélgettek. Szebben és tisztábban ejtették ki a szót, mint bárhol, ahol eddig jártam. Szíves örömest felejtettem a korai felkelést, a szelet, az utat, és boldogabb voltam minden élő embernél. Mert a Szeret folyótól keletre Tekucs megye sarkában, hegyek között, románlakta területen, a völgy mélyén egy gyönyörű, színtiszta magyar falut látni – nagy boldogság.3

         

A falu magyar lakóiról tudomásunk szerint elsőként Jerney János közölt híreket, még a XIX. század derekán.4 Megemlíti, hogy templomát Szent István magyar király tiszteletére szentelték, s azt írja, hogy 115 családból és 524 lélekből álló katolikus lakossága „kivévén néhány csángó háznépet, bukovinai származású magyarok, mindnyájan magyarul tudók.” Jerney Magyarfalu népének bukovinai eredetére vonatkozó véleményét később Lükő Gábor is átvette, sőt itt gyűjtött dallamok alapján meg is erősítette, hogy a falu lakói „újonnan települt székelyek”5. Ezek szerint a falu lakossága az 1764. évi madéfalvi veszedelmet követően, másodlagos migrációval kerülhetett mai lakóhelyére. Ennél pontosabb forrást és időpontot azonban egyik szerzőnél sem olvashatunk.

          Érdekes módon azonban Románia Nagy Földrajzi Szótárában arról olvashatunk, hogy az ugyancsak Tekucs megyében lévő Ţiganeşti község Ungureni falujának története egészen a XVI. századig nyúlik vissza és lakói magyarok voltak, akiket Dabia [Eustraţia, 1661 – 1665] voda [vajda] ajándékképpen telepített le feleségének, Dalinának birtokán. A magyarok egy része a XIX. század elhagyta a falut, s helyükre a szomszédos településekről románok költöztek6. Ezen aztán gondolkodhatnánk – ha állna még rendelkezésünkre egyéb információ is –, hogy vajon a Ţiganeşti faluból a XIX. század elején elköltözött magyarok véletlenül nem a Gajcsána falu melletti, légvonalban alig 15 km-re eső, hasonló nevű Ungureniba költöztek? Netán ők hozták volna létre? Számtalan településtörténeti témával együtt nyitott kérdések maradnak ezek mindaddig, amíg a moldvai plébániák archívumai, levéltárai nem nyílnak meg a tudományos kutatás számára.

          A szájhagyományban megőrzött népi emlékezet még ennél is régebbre teszi megtelepedésük idejét Az 1932-ben közöttük járt Domokos Pál Péternek úgy mesézték, hogy akkor kerültek oda, „mikor a török háborúk voltak, mások azt mondták: még Szent László idejében”7. Az 1902-ben, Magyarfaluban született, s 1945-ben Egyházaskozárra települt Ládás Józsefnétól pedig a következő eredetmondát hallottam az 1970-es években: „A falut a magyarok alapították, akik úgy szöktek Magyarországról. Úgy mondták nagyanyáim, hogy az ő szüleik úgy szöktek meg Magyarországról, mert akkora adókat tettek rájuk, hogy nem tudták megfizetni. S akkor csak úgy tudtak megszökni… mert ott a szomszédok, egyik a másról kellett feleljen …, hogy a mécsest úgy hagyták égve, hogy a szomszéd nehogy gondolja, hogy nincs otthon, hanem higgye: otthon van. S akkor úgy mentek, s nem tudom a határon hogy mentek át, de megszöktek. S akkor bégyüttek onnat, akkor itt olyan nagy őserdők voltak, s akkora szádokfák [hársfák] voltak, s oda béhelyezkedtek az erdőnek a közepibe.

Akkor elmentek a bojérokhoz, …hogy jelentkezzenek. S azok elfogadták őket munkásnak. Egy Mucsuj nevű gróf volt itt, s az adott nekik egy kis helyet, hogy csináljanak házacskákat. S akkor az erdő közepibe csináltak gunyhókat, olyan kis házikókat, én emlékeszem kettőre, mikor kislány voltam. A falai fel voltak emelve, hogy egy magos ember beleférjen, s oda csináltak ilyen szóbát …ilyen kályhaszerű valamit. Aztán béfödték hársfa héjával… ilyen szádokfát levágtak, annak a héját lenyúzták,… s az még összegöndörödött…, most is emlékszem rá. Olyannal  födték bé.

          Azt tehát, hogy Gajcsána-Magyarfalu magyarjai végül is mikor és honnan kerültek mai lakóhelyükre, jelenlegi ismereteink, és a kutatás mai lehetőségei mellett nem lehet egyértelműen meghatározni, csupán feltételezésekre szorítkozhatunk. Ezek alapján – legalábbis részben – kétségbe kell vonnunk Jerney és Lükő megállapításait. Magyarfalu népe ugyanis kevés hasonlóságot mutat azokkal a falvakkal, amelyeket a madéfalvi veszedelmet követően, a XVIII. század utolsó harmadában menekült székelyek alapítottak, mint Pusztina, Lészped, Frumósza és a Magyarfalu szomszédságában lévő Lábnyik. Sőt, ez utóbbi – kimondottan székelyes jellegű – település lakóitól a magyarfaluiak még „falucsúfolók”-ban is megkülönböztetik magukat: szekujoknak nevezik őket, míg amazok kerpásoknak, nagykalapos csángóknak mondják emezeket. De volt a magyarfalusi csángók és a lábnyiki székelyek viseletében egyéb eltérés is: „A lábnyikiak inge másképpen ingvállas, a magyafaluiaké plátkás.” Ugyanakkor kétségtelen, hogy a kendermunkával kapcsolatos szókincs tekintetében Magyarfalu lakói több esetben inkább hasonlítanak a székelyes falvak népéhez, mint a korábban megtelepült csángó falvakéhoz8.

          Mindezek alapján könnyen elképzelhető tehát, hogy Magyarfalu lakossága a XVIII. századnál korábban megtelepült ezen a helyen. Ugyanakkor nagyon valószínű, hogy a madéfalvi siculicidiumot követően Moldvába menekültek közül többen vagy kevesebben eljutottak a már létező, és – túlnyomó részben magyarok által lakott Magyarfaluba, és itt menedéket lelve letelepedtek. De a korábbi népességhez képest kisebbségben lévén jórészt átvették a korábbi telepesek viseletét, szokásait, műveltségük egyéb elemeit. Ennek a második migrációs hullámnak emléke nyilvánvalóan elevenebben élt a lakosság emlékezetében, ezért vélhették az említett szerzők, hogy Magyarfalu lakossága teljes egészében új, székely eredetű.

         

Ismerünk még egy nehezen ellenőrizhető, de lehetségesnek tűnő adatot a falu magyar népességének eredetéről, amit nem is annyira forrásértéke, mint jellegzetes szemlélete miatt érdemes megidézni. Bizonyos Gabor Iosif nevezetű egyházi ember a moldvai katolikus településekkel foglalkozva megemlíti: Scarlat Alex. Calimachi vajda 1817-ben kelt kiváltságlevelében hozzájárul, hogy egy Costachi Sturza nevű vornikot [talán országbíró] 80 családot telepítsen „a határon túlról” Găiceana nevű birtokára. Sturza 1820-ban be is hozza és le is telepíti őket és ezt a települést később Unguri-nak nevezik. (Gábor pap természetesen meg sem említi, hogy a telepesek Magyarországról jöttek volna, mert akkor megdőlne az a „tézise”, hogy a magyarfaluiak románok). Ha ez az adat igaz – és miért ne lenne az?! –, akkor a faluba a XIX. század elején is érkeztek magyarok Erdélyből.  Amiért mégsem árthat kételkednünk, az ennek a telepítési akciónak a szövegkörnyezete. Érdemes idézni, mert megvilágítja a moldvai katolikus klérus már-már nevetséges igyekezetét a csángók románságának bizonyítására. A derék pap hivatkozik egy 1841-es és egy 1843. márciusi „catagráfiára” (lista), amely fölsorolja a Magyarfaluba telepített családfőket, szám szerint 101 nevet10. Rendkívül tanulságos névsor! Ha eltekintünk a romános írásmódtól (Anton Roca→Róka Antal, Ianuş Ghiurca→ Gyurka János és így tovább) teljesen egyértelmű, hogy magyar családokról van szó. Érdemes idézni, legalábbis egy részüket, mégpedig eredeti magyar formájukban, melléírva a romános írásmóddal írt, illetve románra fordított változatot! Tanulságos megfigyelni, hogy a keresztneveket legtöbbször nem is fordította románra a névsor készítője, hanem a magyar nevet írta romános helyesírással.

Ábrahám Ferenc (Frinţi Abraham),

Ábrahám Mihály (Mihai Abraham),

Bácsi Imre (Imbre Baciu),

Bálint Márton (Martin Balint),

Bíró Sándor (Şandru Biro),

Bogdán János (Ianuş Bogdan),

Bokor Józsi (Ioji Bucur),

Bonde János (Ianuş Bonde),

Borbély János (Ianuş Fizăriu),

Budó György (Georghi Budău),

Csángó Mihály (Mihai Ciangău),

Csibi Józsi (Ioji Cibi),

Dankó Józsi (Ioji Dancai),

Fini János (Ianus Fini),

Fodor Jákob (Iacob Fodor),

Furulyás Antal (Anton Furieşu),

Gusa Péter (Petre Guşa),

Geci Józsi (Ioji Gheţi),

          Gyurka János (Ianuş Ghiurca),

Harangozó Józsi (Ioji Clopotaru),

Istók Mihály (Mihai Iştoc),

Janku Mihály (Mihai Iancu),

János Péter (Petre Ianuş),

Kádár János (Ianuş Cadar),

Kati Péter (Petre Câte),

Katona Ferenc (Frenţi Cătana),

Kelemen István (Ştefan Căliman),

          Kozsán Márton (Martin Cojan),

Miklós István (Ştefan Miclăuş),

          Róka Antal (Anton Roca),

Simon György (Giurgiu Simon),

          Szalad János (Ianuş Salad),

          Szász István (Ştefan Sasul),

Tamás Antal (Anton Tamaş),

Vas György (Grigore Văş),

Veszett Zsiga (Jiga Turbatul),

Zsigmond Antal (Zsigmond Antal).

 

A magyar nevek az idézett névsorban sokkal nagyobb számban fordulnak elő, itt mindegyiket csak egyszer szerepeltettük.

Az 1810-1820-as években Magyarfaluba érkezett erdélyiek névsorának bemutatása után a kiadvány szerzője – pap létére – minden szemérmet félretéve a következőket írja: „A sok román hangzású (!) név azt mutatja, hogy ők olyan erdélyi románok, akiket a székelyek katolizáltak. A falu nehéz megközelíthetősége miatt nem tudtak kapcsolatot tartani más katolikus településekkel, emiatt, valamint a kántorok és magyarbarát („maghiarofili”) papok befolyása miatt abban a hitben nőttek fel, hogy ők magyar eredetűek és minden alkalommal eszerint viselkedtek. – 1940-ben 40 család kiköltözött a horthysta Magyarországra és még indulásra készen állt 100 család. A második világháború végén sokan közülük visszaköltöztek.” (kiemelések tőlem – H. P.)

Ehhez aligha kell bármit is hozzáfűzni! Csak a rend kedvéért említjük meg, hogy az 1940-es években nem 40, hanem 60 család (348 fő) települt Magyarországra és 3 család költözött vissza.

         

Nem tudjuk pontosan, hogy Magyarfalu első templomát mikor építették, de a XIX. század első felében már állott, mégpedig Szent István királyunk nevére szentelve. A moldvai katolikus templomok 1871-1872. évi statisztikája szerint a falu első, fából készült temploma 1844-ben épült volna. Ezt 1910-ben elbontották és 1913-ban téglából újat építettek a helyére, ugyancsak első királyunk tiszteletére. Ezt azonban az egyházi hatóságok később – föltehetően az 1920-as években – „átszentelték” István vértanú nevére. Amikor Domokos Pál Péter 1932-ben, Magyarfaluban járt, így írt templomi látogatásáról „… bementem a templomukba is. Azonban a templom főoltárán új képet látok, mely Szent Istvánt, a vértanút ábrázolná, de fölötte körírásban ez van: »St. Ştefan Roaga te pentru noi!« Ezután a kórusba megyek és ott, nagy meglepetésemre megtalálom a régi oltárképen Szent István magyar király képét.”11 Ezzel a Szent Istvánt ábrázoló oltárképpel még magam is találkoztam, a sekrestye szekrényének a háta mögött lakott.

1960-ban a moldvai egyház vezetői úgy találhatták, hogy István vértanú sem igazán jó védőszent Magyarfalu templomának, mert csángó lakosainak könnyen Szent István magyar király juthat róla az eszükbe. Ezért 1960-ban, amikor Magyarfalu plébániás hely lett, ismét „átszentelték” szegény, jobb sorsra érdemes templomocskát: immár Mária Felmagasztalásának tiszteletére. Azt gondolhatták, hogy ezzel sikerült a falu templomának magyar vonatkozású múltját „végkép eltörölni”. Boldog lettem volna, ha e korlátolt papok valamelyike hallotta volna, mikor a magyarfaluiak 2003-ban elmondták nekem, búcsújukról ma is agy beszélgetnek: Szentestánkor.

A nacionalista román államnak 120 esztendeje hűségesküt fogadott moldvai egyházmegye elöljárói tehát úgy váltogatják a „gondjaikra bízott” templomok patrociniumait, mint más a fehérneműjét. A lelkük rajta! Én mindenesetre ellenállok a kísértésnek, hogy így folytassam: aligha lehet véletlen… Mindenestre tény, hogy… Magyarfalu templomát az 1977. március 4-én bekövetkezett földrengés annyira megrongálta, hogy egy ideig nem is tudták használni. A plébános új, nagyobb templomot akart volna építeni, de aztán végül is a régit hozták helyre.

A két világháború közti időszakban tehát a moldvai püspökségnek volt gondja arra, hogy megfossza magyar szent patrónusától a magyarfalusi templomot, papot azonban csak az 1960-ban küldött számukra, addig Valénból járt ki a plébános. Volt olyan esztendő – emlékeznek a falubeliek – amikor mindössze négyszer jött el.  A falubeliek mégis szívesen emlékeznek azokra az időkre, mert pap nélkül, kántorukkal magyarul gyakorolhatták vallásukat. „Amikor fiatal voltam – emlékezett Ládás Józsefné, Mária néni azokra az időkre – magyarul énekeltünk, a rózsafüzért magyarul mondtuk. Az volt nekünk a misénk a kántorval, hogy a rózsafüzért elimádkoztuk, s közbe-közbe énekeltünk.

         

A falu népessége a legelső, a XIX. század első feléből való adattól a legutolsó népszámlálásig gyakorlatilag kizárólag római katolikus vallású és – amint eredeti neve is mutatja – magyar. Ez utóbbit ugyan hivatalosan utoljára csak az 1930-as román statisztika ismerte be, de ez a tényeken végül is nem változtat. Azt a jelenséget ugyanis, hogy az 1930-as népszámláláskor Magyarfalu lakosságának 99,5 %-a római katolikus és 98,8 %-a magyar nemzetiségű volt, az 1992-ben tartott népszámláláskor pedig mindössze 15 magyar nemzetiségű lakos sem, csakis úgy lehet értékelni, hogy az eltelt 60 esztendő alatt a lakosság 99 %-át kitelepítették, esetleg kiirtották, avagy a statisztikát meghamisították. Mivel pedig Magyarfalu népességének 1930-ban és 1992-ben is 99 %-a római katolikus, a népesség elüldözését kizárhatjuk. Marad tehát az egyetlen magyarázat: nem másról van itt szó, mint a nemzetiségre vonatkozó statisztikai adatok szemérmetlen meghamisításáról.

Ezek után nézzük az adatokat!

Először a római katolikusok számát: 1842: 540 fő12, 1851: 590 fő13, 1858: 536 fő14, 1899: 528 fő15, 1930: 843 fő16, 1992: 1325 fő17. A falu lakossága nemzetiségére vonatkozó adatok köre jóval szerényebb: magyar nemzetiségű volt 1890: 418 fő18, 1930: 837 fő19. A teljes lakossági létszám 1930: 847 fő19, 1992: 1337 fő17.

 

1940-ben a magyar kormány úgy határozott, hogy hazahozza az időközben Romániához csatolt Bukovinából az öt székely falu magyarságát, s erről a két ország egyezséget kötött. Ezt a lehetőséget használta ki több mint száz moldvai csángó család, hogy az erősödő román nacionalizmus elől Magyarországra települjön. Az átköltözés részben legális úton, részben mindenféle román és zsidó ügyvédek és fináncok lefizetésével történt, de voltak jó néhányan, akik vállalva a veszedelmet és a megpróbáltatást, egyszerűen átszöktek a határon. A száznál több moldvai csángó család zöme – osztozva az áttelepített bukovinai székelyek sorsában -- előbb az akkor visszatért Bácskába került, majd 1944 őszén, mindenüket hátrahagyva, nekik is menekülniük kellett. Hónapokig tartó földönfutás után elsősorban a Baranya megyei Egyházaskozáron, s páran még néhány szomszédos településen találtak új otthonra.

 

A magyarországi néprajzkutatók, folkloristák csakhamar fölismerték a páratlan lehetőséget: úgy gyűjthetnek autentikus csángó néprajzi, népzenei, népnyelvi anyagot, hogy nem kell több ezer kilométert utazniuk, mindössze Dombóvárig, vagy Szászvárig kell jegyet váltaniuk, s onnan már akár gyalogszerrel is el lehet jutni az Egyházaskozáron – továbbá Mekényesen, Szárászon, Bikalon, Sásdon – élő csángókhoz, amint azt magam is számtalanszor megtettem az 1960–1970-es években. Diószegi Vilmos a hiedelemvilágot, Hegedűs Lajos tájnyelvet gyűjtött, de filmre vették az újesztendei kecsketáncoltatás, a menyasszony kikérés és a lakodalom szokásanyagát is. Jómagam, immár az 1960-as években az egyházaskozári termelőszövetkezet történetét dolgoztam fel, pontosabban ebbe a témába igyekeztem becsomagolni a Magyarországra telepedett csángók beilleszkedésének tanulságos történetét20. Viszonylag nagy volt tehát a néprajzi érdeklődés a hazatelepült csángók iránt, de ők maguk is forgatták magukat. 1948-ban Csángó Hagyományőrző Együttes alakult Takács Ferencné Bodó Róza vezetésével, akitől aztán 1976-ban Albert István vette át a stafétabotot, s ma is ő az immár Domokos Pál Péter nevét felvett Együttes vezetője. Az 1945-ben Magyarországra jött csángók közül kilencen kapták meg a Népművészet Mestere címet. Hatan Magyarfaluból valók, név szerint Gyurka Mihályné Jankó Mária (ének), Gyurka Rafaelné (ének és szövés), Csobán György (furulya), Gusa Pál (furulya és mese), Petrics Istvánné Csobán Anna (ének), Jankó Mátyásné Bodó Anna (ének és tánc).

 

Közben a Szeret völgyében is új szelek kezdtek fújni, vagy legalábbis fújdogálni. Magyarfaluból is számos fiatal kerekedett fel, hogy élve a megnyíló lehetőséggel anyanyelvén tanuljon az erdélyi és a magyarországi iskolákban. Jónéhányuknak sikerült teljesíteni, megkapaszkodni, de a legtöbbre talán  Iancu Laura vitte, akinek rendszeresen jelennek meg írásai a Moldvai Magyarság című lapban, aki saját gyűjtéseivel egészítve ki Hegedűs Lajos Moldvai csángó népmesék és beszélgetések című 1952-ben megjelent könyvének  Magyarfaluból származó anyagát, „Johófiú Jankó” címmel könyvet állított össze faluja folklórjából.

 

Az Egyházaskozárra települt csángók évtizedeken át imaházban gyakorolták vallásukat, csak 1996. április 21-én szentelhették fel saját templomukat, ugyanúgy Szent István magyar király tiszteletére, mint egykori falujukban volt. A moldvai Gajcsána-Magyarfalu templomából kiűzött Szent István király menedékre lelt Egyházaskozáron, az újonnan és nem kevés erőfeszítéssel megépített katolikus templomban. Vajon mikor s hol találnak otthonra és nyugalomra azok, akik ma is ott, a Szereten túl eszik a moldvai magyarok keserű – puliszkáját.

 

 

 

1       Lahovari, G. I. – Brătianu, C. I. – Tocilescu, Gr. G.: Marele Dicţionar Geografic al României V. Bucureşti, 1902. 690. old

2          Szabó T. Attila: Kik és hol élnek a csángók? Nyelv és múlt. Bukarest 1972. 22-131. old.

3          Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság. Bp. 2001. 208. old.

4        Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett 1844-1845. I.  Pest 1851. 176. old.

5        Lükő Gábor: A moldvai csángók. Bp. 1936. 21-22., 96., 169. old.

6        Lahovari, G. I. és társai i. m. 689. old.

7        Domokos Pál Péter: i. m. 2001. 210. old.

8        Halász Péter: A moldvai magyarok kendermunkája. Népi kultúra – Népi társadalom. Bp. 1973. 55-91. old.

9        Halász Péter: Az egyházaskozári csángók utolsó kálváriája. Dunatáj, 1980. 2. 33-43. old.

10    Gabor, Iosif: Dicţionarul comunităţilor din Moldova. Bacău, 1995. 13-14. old.

11    Domokos Pál Péter: i. m. 2001. 208. old.

12    Domokos Pál Péter: „…édes Hazámnak akartam szolgálni…” Bp. 1979. 1384. old.

13    Jerney János i. m. 323. old.

14    Koós Ferenc: Életem és emlékeim II. Brassó, 1890.  255. old.

15    Barna Endre: Románia nemzetiségi politikája és az oláhajkú magyar polgárok. Bp. 1908.

16    Domokos Pál Péter: i. m. 2001. 158. old.

17  Tánczos Vilmos: A moldvai csángók lélekszámáról. In: Pozsony Ferenc (szerk.): Csángósors. Bp. 1999. 7. old.

18  Lahovari, G. I. – Brătianu, C. I. – Tocilescu, Gr. G.: i. m. 690. old

19  Domokos Pál Péter: i. m. 2001. 503. old.

20  Halász Péter: A termelőszövetkezeti mozgalom története Egyházaskozáron. Agrártörténeti Szemle. 1971. 149. old.