Köszöntjük a Szeret-Klézse Alapítvány, Csángók weboldalán! Reméljük sok és érdekes információval szolgálhatunk! Kellemes böngészést kívánunk!

          Főoldal                                      Kultúra                                        Vallás                                            Oktatás                                          Turizmus

„Purzik, purzik az onyesti ucca…”

 

Néhai Kecskés András barátom emlékének!

           

A Kárpátok keleti lábánál, az Alcsíkot Moldvától elválasztó Nemere hegycsoport magasságában, a Tázló, a Tatros, az Ojtoz és a Kászon, tehát négy patak – vagy inkább folyócska – találkozásánál fekszik az 1950-es években keletkezett Gheorghiu Dej nevű település. Ez a blokkházakból álló, mesterséges – majdnem azt írtam: művi –, „szocialista” város rátelepedett az egykori község, a nagyobbrészt magyarok által lakott Oneşti nagy részére. A falusi házak számottevő részét lebontották, s egy részüket a település északkeleti részén újra felépítették. Így Oneşti települést – a helybeli magyarok ajkán Onyest – néhány esztendő alatt lényegében arrébb helyezték, valósággal odébb tolták.

            A néphagyomány különben úgy tudja, hogy Onyest lakossága Erdélyből jött a XIX. században. „Csépeltek a kulákoknak s béálltak ökröt őrzeni. Előbbcör Bohánába [szomszédos magyar falu] mëntek, majd a bojér béhoszta őket. Klëkásoknak (clăcaş = robotos, úrbéres, kalakás, rom.) neveszték őköt, csépëltek, s fődet kaptak érte.” A népi emlékezetnek ez a megnyilvánulása nyilvánvalóan azt mutatja, hogy a XIX. században még korántsem ért véget Onyest lakosságának Erdélyből való bevándorlása.

 

Valójában Onyest Bákó megyei falu Moldva legrégibb magyar települései közé tartozik. Első írásos említése, jelenlegi ismereteink szerint 1436-ból való, amikoris Dan Mesehna nyolc falut kapott, s ezek között szerepel Onyest is1. „Nincs okunk feltételezni – írja Lükő Gábor2 – hogy e falu lakosság akkor oláh lett volna. Az ón, török eredetű személynév, s a falu lakossága is kun-tatár lehetett eredetileg. A XV. században azonban, legalábbis részben székely-magyar volt lakosainak nemzetisége, mert a falu egyik felét 1458-ban már magyar néven, Lábasfalvának említi egy oklevél3. Ónfalva lakossága Bandinus idején már bizonyosan magyar volt, hisz felerészben ma is az.”

            Eszerint Onyest azok közé s korai moldvai magyar települések közé  tartozik, amelyekről Auner is megemlékezik, mondván, hogy Moldva megalapításékor a románok és a szászok elsősorban az északi részeket telepítették be, a magyarok a Szeret folyó középső és délnyugati részét foglalták el. A magyarok különösen a Tatros völgyében telepedtek le tömegesen, „mivel a hegyeknek és a völgyeknek állandó toponomiája itt határozottan magyar.”4

            Domokos Pál Péter szerint Onyest esetleg még korábbi eredetű, amennyiben azonos lenne Sztanfalvával, vagyis Staneştivel, amelynek első okleveles említése 1410-ből való. „Nem merném állítani, hogy a Staneşti névnek az Onesti névhez valami köze volna – írja Domokos Pál Péter –, de azt tudom, hogy a magyar ón románul Stania.”5 Onyest és Sztanest azonosíthatóságát Lükő Gábor tagadja6.

Megítélésem szerint a két település azonossága nagyon valószínű, annál is inkább, mert földrajzi helyük az évszázadok során többször is megváltozott. A kérdést azonban csak újabb és egyértelműbb adatok ismeretében lehetne végérvényesen eldönteni. Bandinus tehát 1647. évi utazása során vagy elkerülte – több más moldvai magyar faluhoz hasonlóan – Onyestet, mint Lükő véli, vagy pedig Stanfalva néven írja le, ahogyan Domokos Pál Péter gondolja. Bandinus leírásából az mindenesetre kétségtelenül kiderül, hogy ez a Stanfalva a jelenlegi Onyest közelében volt található és lakói magyarok voltak. A templommal és plébániával rendelkező Stanfalva a XVII. század végén is szerepelt az írásos dokumentumokban, mint Gorzafalva és Tatros között fekvő település.7

 

Meg kell még említeni, hogy bár a falu nevét több szerző Ónfalvaként említi, a település mai magyar lakossága nem nevezi így. Az igazság az, hogy korábban Onyestnek sem nagyon mondták, legalábbis nem maguk között. Magát a várost hivatalosan Gheorghiu Dej-nek nevezték, a falu-maradékot pedig mind a falubeli magyarok, mind pedig a városi románok katolikus falunak (satul catolic) emlegetik. Említésre méltó még, hogy a XIX. században a szomszédos települések lakói kosturároknak, vagyis ónosiaknak (cositor = ónozó, rom.) mondták az onyestieket. A szomszédos Diószeg magyar lakossága pedig Szentpéter falujának nevezi őket, nyilvánvalóan azért, mert a templom oltárképén Szent Péter látható. Egyedül Kiss Lajos az, aki szerint Onyest neve a román Onu≤Ion≤Ioan személynév származéka.8

 

A teljesség kedvéért megemlítjük, hogy a moldvai katolikus falvak helytörténetére vonatkozó – rendszerint elfogult vagy legalábbis naiv román –forrásokat összeszedő Gabor, Iosif szerint elképzelhető, hogy a település Ştefan cel Mare Oana nevű leányáról kapta a nevét. Ámbár – teszi hozzá sietve a „tudós” pap, talán valószínűbb, hogy „Ştefan cel Mare nagybojárjainak felmenőitől kapta volna a nevét, akik közül 24 az Oană nevet viselte.”9

 

Onyestről Bandinust követően újabb híradások a XVIII. század utolsó évtizedéből valók. Egy 1792-ben befejezett katonai térképfelvétel statisztikai leírásában azt találjuk, hogy Onesty-ben a házak száma 56, a családfőké 23, a katonai szolgálatra alkalmas férfiaké pedig 24. A felvétel szerint a faluban 5 ló és 52 ökör volt.10

Nem zárható ki a lehetősége, hogy Onyest középkori, csángó magyarsága a XVII. század során elpusztult, s a XVIII. században települt újjá, bár mint látni fogjuk a családnevek egy részének kontinuitása azt sejteti, hogy talán mégsem pusztult el az egész magyar népesség.  Jerney János szerint ugyanis a XIX. század közepén Onyest lakossága – két csángó családot kivéve – „mind székely származású, nyelvünket jól beszélő magyar.” A szájhagyomány is tud arról, hogy 1811-ben egy Juráska nevű gróf (vagy bojár) telepeseket hozott Erdélyből. Vannak, akik meg is nevezik, miszerint a háromszéki Nyújtódról és Lemhényből jöttek volna az onyestiek elődei. „Csépelni jöttek, aztán itt maradtak” – így szól a meglehetősen közismert, máshol is gyakran hallott szájhagyomány.

A XIX. század derekától kezdve megszaporodnak a település történetére vonatkozó adatok. Pontosan tudjuk, hogy a falu 1842-ig nem a jelenlegi helyén állott, hanem nyugatabbra, az Ojtoz patak mentén mintegy 4-5 km-re lévő, Kót nevű helyen, ami ’szeglet’-et jelent. A Kótban lévő falu Alecu Aslam bojér tulajdona, „akinek az egész kertye csipkéből volt”11 – amint azt az 1842-ben, Bohánán született Mojzi András Péter 1929-ben Domokos Pál Péternek  a elmondta12. Jerney János, aki 1844-ben járt a Tatros völgyében, leírja, hogy „Onest I. oszt. falu a bákói czin. tatrosi okolban, Aszlán főbóér’ birtoka Tatros’ fiókja. Ennekelőtte két évvel költöztek ide a’ mellék Kót nevű határról 350 lélekből álló, vagy két csángó családot kivévén mind székely származású, nyelvünket jól beszélő kath. magyarok, kik szép rendben épített házakban laknak.” 13 Ez az átköltözés azonban valószínűleg nem egyik napról, még csak nem is egyik évről a másikra történt. A szájhagyomány úgy tudja, hogy a falu fokozatosan, esetleg több nemzedéknyi idő alatt „terjedt le” a Kótból a mai helyére. A völgyében folyó és szabályozatlan Ojtoz ugyanis időről időre elmosta az utat, s ezzel elvágta a település kisebb-nagyobb részét a kelet-délkelet felé eső központoktól, illetve ilyenkor csak a Hegyen keresztül, nagy kerülővel közlekedhettek. Így az Ojtoz a kanyarulataival néhány évtized alatt, „lehajtotta” a falut a mai helyére, ahol a völgy már olyan széles, hogy az út biztonságos távolságban maradhat a folyótól. „Régen ott házak vótak a Kótban – mesélték –, az embërëk a törökök elől a martba húzóttak, majd az Aszlam bojér kihoszta űköt s bételepítëte Onyëst ēső uccájába s Bohánából ës hozott embërëkët. A Kótban gödörben laktunk.”

Onyest magyar népe érdekes módon kapcsolatba került a negyvennyolcas magyarországi szabadságharccal. Bem apó ugyanis – a legjobb védekezés a támadás elvét alkalmazva – az Ojtozi szoroson keresztül elébükment az oroszoknak, abban a reményben, hogy fellázítja ellenük a csángókat és a románokat. Imets Fülöp Jákó moldvai útja során erről a következőket írja: „1849-ben Oneştinél, ahol most állunk, a kalandos Bem tábornok is megjárta volt… Becsapván ugyanis Háromszéktől az Ojtozi szoroson, Hersánál Ustrugroff muszka tábornokra ütött júl. 23-án, s Bákó felé visszaűzte. 24-én itt, Oneştiben időzött, de proclamatioi a pusztában hangzottak el; az oláhok a muszkák óriási száma miatt nem mertek zászlója alá gyűlni; Bem tehát 25-én siker nélkül tért vissza a szorongatott hazába.”14 Románia Nagy Földrajzi Szótára szerint Moller generális verte itt meg 1848-ban (!) az oroszokat.15  A már említett onyesti csángó ember, Mojzi András Péter, aki 1842-ben született, s a dédapja valamikor a XVIII. század utolsó negyedében, Kézdialmásról került Moldvába a következőket mesélte erről az eseményről Domokos Pál Péternek: „Hat esztendős gyermek voltam, amikor a magyarok az oroszt lehajtották az Ojtoz patakán. Úgy jut eszembe, mintha tennap lett vóna. Két húszár jött az út két széjjin. Kérdezték, hogy a ’disznyók’ hol vannak? Mondottuk, hogy a hídon túl. Hát csak a kargyát kihúzza s a szájába veszi, a kezibe pistajt s úgy elrepült, mint a fecske. Utolérte a muszkát, realőtt, a szájából kivette a kargyát, s így elmentibe s visszajöttibe útat vágott.”16 Az onyesti magyarság egyébként ma is számontartja, hogy a Russi (vagy Russzi) erdőnél „vákták essze” a Kárpátokon túlról átjött huszárok a ruszokat, vagyis az oroszokat. Innen kapta volna az erdő is a nevét.

A moldvai katolikus misszió 1850-ből való sematizmusában Ojnest 291 lélekkel szerepel és a tatrosi kerülethez tartozik.17  A jászvásári címzetes püspök – vicarius –, Salandri által 1857-ben elrendelt összeírás szerint a tatrosi kerülethez tartozó Onyesten 320 fő bevándorolt székely él, akiknek nyelve magyar.18

1866-ban, amikor Cuza vajda földet osztott, az egykorú lista szerint 108 katolikus és magyar (catolici şi ungureanu), valamint 127 román (moldoveni) család kapott földet a faluban. Eszerint a magyarság aránya akkor 46 % volt. 19 Az 1866-ban földhöz juttatott onyesti magyarok névjegyzékében puszta rátekintésre is felismerhetjük, hogy a családnevek és a személynevek számottevő része, több mint fele magyar hangzású, illetve alakú. Ezek közül itt csak a legkézenfekvőbbeket emeljük ki:

A családnevek közül a következők tűnnek fel: Andorca (Andorka), Baciu (Bács), Bator (Bátor), Bobosu (Babos), Borduc (Bardóc), Bortus, Bortusu (Bartos), Bratescu (Barátos), Bucioca (Buzsak), Cadar, Cadaru (Kádár), Cheschesu (Kecskés), Dobosu (Dobos), Ficioru (Ficsor v. Fecsor), Forcosu (Farkas), Faravanu (Forró), Gabor (Gábor), Gondosu (Gondos), Imbrea (Imbre), Laslau (LászIó), Lucaciu (Lukács), Mariasu (Máriás), Marten (Márton) Mesterca (Mesterke), Mico (Miko), Moise (Mózsi, Mojzi), Paisu (Pais), Pişta (Pista), Pocociur (Pokocs), Racoşu (Rákos), Sasu (Szász), Sechelu (Székely),  Simon (Simon), Tenchu (Tankó). A személynevek közül pedig: Ferenţ, Ferenţu, Feri (Ferenc), Janos, Janosu (János), Ianci, Janci (Jancsi), Joji (Józsi), Magda (Magda), Pistea (Pista), Treja (Trézsa ). Szembetűnő a magyar nevek becéző alakjának gyakori előfordulása. Ugyancsak több magyar hangzású névvel találkozunk a megkülönböztető (talán ragadvány) nevek körében is: Feri, Joji (Józsi), Janci (Jancsi), Janos (János) Pişta (Pista).

 

Az 1866-os földosztást és az azzal járó jobbágyfölszabadítást követően, a XIX. század utolsó évtizedeiben Onyest lakossága erőteljes gyarapodásnak indult és a századfordulóra elérte az 1560-as lélekszámot. Ez 349 családot jelent, amelynek a fele magyar. Erre az erőteljes népességnövekedésre utal az a népi emlékezetben is, miszerint 1870 előtt a katolikus templomtól nyugatra (kifelé) eső terület mind nyomás, vagyis legelő volt, azután kezdtek oda házakat építeni. 1884-ben épült meg a falut is érintő vasút, amely összekötötte a Gyimeseken keresztül Erdéllyel.

 

Nem tudjuk, hogy Onyestnek mikor épült az első temploma, de ha a település azonos lenne a már említett Sztanfalvával, akkor ott – Bandinus leírása szerint – volt egy templom fából, parasztházhoz hasonlító, Szent Miklósra szentelve. Továbbá egy hegyen álló, „kezdetleges művészettel készített fakápolna volt” itt, amit a „szakadárok” [görögkeleti vallásúak] szétromboltak. „E hely – folytatja Bandinus püspök – mely Szent Kozma és Demján tiszteletére van szentelve, sok csodáról nevezetes, amint hitelre méltó emberek esküvel erősítik.” Pünkösdkor Erdélyből és Moldvából „zarándokok nagy sokasága” jön ide, körmenetet tartanak, s csodás eseteket látva számos „szakadár” áttért a római katolikus hitre.20

Tudomásunk van még egy temetői kápolnáról is, amely már az 1930-as években, Domokos Pál Péter ottjártakor is romos állapotban volt, az 1970-es években pedig már bele, illetve rá is temetkeztek. A romjaiban is csak nyomokban kivehető templom szentélye keletre tájolt, hossza 16, szélessége 8 méter. Onyesti emberek elmondták, hogy a falutól északkeletre eső, a Tatros bal partján emelkedő Perkő tetejéről a tatárok ellőtték a tornyát, azóta nevezik Csonkatemplomnak. „A tatár – így szól a történet – egyetértett a papval, s a teli templomot a Perkőről lövette essze a sok magyar népvel együtt.” Ha meggondoljuk, hogy Moldvában a XVII. század végén pusztítottak utoljára, a templom pusztulásának idejét legkésőbb akkorra tehetjük.

Valószínűleg Onyest XIX. századi népességnövekedésével függ össze, hogy 1854-ben a falu római katolikus lakossága új templomot kezdett építeni. A templom védőszentje Péter és Pál apostolok, maga az épület fából készült és kicsike volt, Imets Fülöp Jákó naplójában „templomocskának” nevezi. Az 1930-as években ismét új, nagy, kéttornyos kőtemplomot építettek, amelynek hossza 36 méter. Péter és Pál apostol a templom védőszentje, de az oltárképen csak Péter látható.

A falu egykori román templomát – ami a jelenlegi város területén volt, s elbontották – Aslan Ceaul Alexandru bojár építtette 1843-ban.21

Onyest lakosságának nemzetiségi összetétele a XIX-XX. század fordulójáig gyakorlatilag nem változott, Weigand is úgy találta, hogy magyar volt a település lakosságának fele.22 Románia Nagy Földrajzi Szótára szerint a XIX. század végén két iskola működött Onyesten, de mindkettő csak román nyelven. Az egyikbe 16 fiú, a másikba 11 leány járt.

A XX. század első felében folytatódott a település népességének növekedése, 1929-ben, még mindig a tatrosi plébánia filiájaként nyilvántartott Onyesten 280 magyar család élt.23 Ha ezt a számot beszorozzuk a múlt század elejére jellemző, 4,5 fős családnagysággal, akkor 1260 főt kapunk. Gyakorlatilag ennyi ember vallotta magát római katolikusnak az 1930. évi népszámláláskor is. Domokos Pál Péter 259 magyar gazda nevét közli a katolikus egyház adófizetőinek listájáról.24 Érdemes megjegyezni, hogy az 1866. évi földosztáskor készült listán szereplő családnevek csaknem fele, szám szerint 26 Domokos Pál Péternél is előfordul . Tizennégy családnév pedig megtalálható a Bandinus-féle, 1646-47-ben készült névsorban25 is, ami viszont elgondolkodtató atekintetben, hogy Onyest magyar lakosságának legalábbis egy része talán mégis folytonos volt a XVII–XIX. század során.

 

            Az 1930. évi hivatalos román népszámlálás adatai igen tanulságosak Onyest demográfiai és nemzetiségi helyzetét illetően26:

           

Összes lakos                                               2945 fő                 100,0                      

            ebből    magyar nemzetiségű                              57 fő                            1,9 %

                        magyar anyanyelvű                            672 fő                          22,8 %

                        római katolikus                               1236 fő                          42,0 %

                        görög keleti                                                1587 fő                          53,9 %

                        protestáns (ref., ev., unit.)                       8 fő                            0,3 %

 

            Azt mondhatjuk, hogy az 1930-as – román viszonylatban tisztességesnek nevezhető – népszámlálás szerint általában az erős magyarsággal rendelkező közösségek esetében a magyar anyanyelvű és nemzetiségű lakosok száma nagyjából megegyezik egymással, valamint a római katolikusok számával. Onyesten a három csoport létszámának nagymértékű eltérése az asszimilációs folyamat megindulását jelzi. A római katolikus vallásúaknak már csak 54,4 %-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek, a magyar anyanyelvűeknek pedig mindössze 8,5 %-a magyar nemzetiségűnek. Ugyanakkor arra is gondolhatunk, hogy a népszámlálást végző hivatalnokok – a közelmúltból jól ismert módon – önkényesen töltötték ki az anyanyelvre és a nemzetiségre vonatkozó adatokat, hiszen a katolikus felnőttek túlnyomó része még a XX. század végén is magyarul beszél a faluban. A csekély számú protestáns jelenléte arra utal, hogy a XX. század elején Onyesten, ha kis mértékben is, de még tartott a Székelyföldről való bevándorlás.

           

Domokos Pál Péter, aki 1929-ben járt először Onyesten, a következőképpen látta a falut: „Az onesti magyarok házai sárházak, kicsinyek, apró ablakokkal és padolatlan földes aljjal. Bútorzatuk néhány kicsi székből, festetlen ládából és szőttessel leterített ágyból áll. Tulipános széket 1869-es évszámmal és egy földig asztalt találtam az öreg Pakocs Józsefnél. A felnőtt férfi öltözete: posztó cedele ingujjal, posztó mintean (mente) ingujj nélkül, kicsi ing és ing, nyáron fehér, félbő nadrág, télen harisnya és bocskor. Az asszonyok öltözete: szőtt katrinca, varrott ing, ruva és bocskor.” „Nyomtatott magyar könyvet elég gyakran lehet látni. Imádságos könyv csaknem minden háznál van. A Kájoni Cantionale III. kiadása Onesten 3 példányban van meg. Egy Varga nevű embernél – aki magyarságát tanító fiával együtt megtagadja – találtam a legtöbb magyar könyvet, köztük Pápai Páriz ’Pax corporis’-át, 1695-ből.28

             

            Onyesten nemcsak a vizek adnak egymásnak találkozót, hanem az utak is. Északnyugatról a Gyimes – Kománfalva – Aknavásár irányából érkező, nyugatról az Ojtozi-szoroson át Háromszékből, északkeletre a Bákóból, délről az Adzsudból, Foksányból, Galacról, vagy ha úgy tetszik: Bukarestből jövő utak futnak itt össze. Az ilyen helyen szinte természetes, hogy jelentős vásárok alakulnak ki. Így volt ez Onyesten is, amit régóta vásáros helyként tartanak nyilván. Alecu Aslan hatman Ioniţa Sandu Sturza (1822–1828) uralkodása idején kapott jogot, hogy onyesti birtokán vásárt tartson.

Kós Károly néprajzkutatónak olyan szerencséje volt, hogy még 1949-ben, tehát a szocializmus pusztítása előtt, Gheorghiu-Dej, a várossá fölfújt lakótelep létesítése előtt, úgyszólván virágkorában tanulmányozhatta az onyesti vásári életet. A XIX. század végén évente hat, a két világháború között három egész hetes nagyvásárt tartottak itt, mégpedig virágvasárnapon tavasszal, Szent Keresztkor (szeptember 14.) és Szent Demeterkor (október 26.). Kós Károly az 1920 – 1940-es évekre vonatkozóan ötvenöt féle olyan portékát vett számba, ami meghatározó volt az onyesti vásárokon, ahol jellegzetes módon moldvai románok és magyarok, valamint erdélyi magyarok fordultak meg, ami a két nép és a két vidék „hagyományos és eleven gazdasági kapcsolatára utal”.29

 

Noha az 1930-as években már elkészült Onyest a korábbiakhoz képest nagyméretű, kőből épült, kéttornyú, Szent Péter és Szent Pál nevére szentelt templom, a katolikus közösség továbbra is Tatrosvásár leányegyháza maradt, csak 1956-ban lett önálló plébánia. A nagyváros megépülésével természetesen a római katolikus vallású lakosság száma is növekedett, az 1992-es népszámlálás 5884 lelket mutatott ki, akiknek legföljebb egyötöde lakik az úgynevezett „katolikus faluban”. A többi részben a környező csángó falvakból, részben pedig Erdélyből költözött az új városba. A diktatúra idején természetesen nem épült templom a „szocialistának” kikiáltott városban, a hívő katolikusok a negyedakkora település templomában szorongtak. Nagyon is szükséges volt tehát arra a római katolikus templomra, amit az 1990-es évek derekán kezdtek építeni a város ÉNy-i részén, s 1996-ban szentelték Boldog Moldovai Jeromos (Fericitul Ieremia Valahul) nevére.

 

Az iskolai oktatás nyelve, amióta csak általánossá vált a tankötelezettség, Onyesten is a román. Az idegen tanítóknak a magyar gyermekekkel szembeni türelmetlenségére jellemző az az eset, amikor 1935-ben, egy Nicolae Puscaş(!) nevezetű tanító magyar beszédjéért térdére fektetve nadrágszíjával úgy elverte az akkor 6-8 esztendős, Kecskés András nevű kisfiút, hogy az kínjában beleharapott a szadista tanító lábába. Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy a falu magyar lakosságából 1940-ben mindössze ketten voltak, akik elvégezték a 7 osztályt.

            Onyesten 1949 – 1954 között magyar tannyelvű iskola is működött, 1951-ben 4 tanító és 126 gyermek volt benne30. de aztán megszűntették. Néhány falubeli óvónő az 1970-es években még magyarul beszélgetett a kezük alatt lévő kisgyermekekkel. Sajnos olyan hírünk is van, hogy az onyesti „II. ciklus (vagyis a magyar tannyelvű) iskola igazgatója, Simon István „állandó részegeskedésével rossz példát mutat a tanulóknak és a népnek.” A számtanszakos, borissza igazgatót azonban nem tudják leváltani, mert nincs megfelelő szakember.

 

A falu magyar lakossága ma hozzávetőlegesen ezer lélek, a házak száma mintegy 380. Pontos adatunk nincs, mert a katolikus falu lakosságát együtt tartják nyilván az immár Onyest nevét viselő város népességével. Abban pedig számos, a környező falvakból betelepült csángó, valamint igen sok Erdélyből áttelepült, illetve átmenetileg itt dogozó magyar él, s ezek között – legalábbis statisztikailag – a szó szoros értelmében elvész Onyest falu régi, tősgyökeres magyarsága.

 

1          Costăchescu, Mihai: Documentele Moldovanesti înainte de Stefan cel Mare I. Iaşi, 1931. 488. old.

2          Lükő Gábor: A moldvai csángók. Bp. 1936. 40. old.

3          Bogdan, Ion: Documentele lui Ştefan cel Mare I. Bucureşti, 1913. 26. old.

4          Auner Károly: A romániai magyar telepek történeti vázlata. Temesvár, 1908. 9-10. old.

5          Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Kolozsvár, 1941. 41-42. old. (Könyvének 5. kiadásában Domokos [1987. 80. old.] ezt az óvatos megfogalmazást is kihagyta, ami természetesen nem változtat azon a tényen, hogy a stan románul ónt jelent.)

6          Lükő Gábor: i. m. 1936. 157. old.

7          Domokos Pál Péter: „…édes Hazámnak akartam szolgálni. Bp. 1979. 83. old.

8          Kiss Lajos: Magyar helységnevek a Keleti-Kárpátokon túl. Magyar Nyelvőr. Bp. 1987. ???

9                    Gabor, Iosif: Dicţionarul comunităţilor din Moldova. Bacău, 1995. 187. old.

10                Staatsarchív. Correspondeur mit Moldau und Walachei. Wien. 1792. Fol. 1–41. Idézi Domokos Pál Péter: i. m. 1941. 86. old.

11                tüskés ágakból

12                Domokos Pál Péter: i. m. 1941. 132. old.

13                Jerney János keleti utazása a magyarok őshelyeinek kinyomozása végett I.. Pest, 1851. 200. old.

14                Halász Péter: Ónfalva (Onyest) helynevei. Magyar Névtani Dolgozatok 32. ELTE Bp. 1983. 23. old.

15                Imets Fülöp Jákó úti naplója, 1868. Marosvásárhely, 1870. 36-37. old.

16                Lahovari, G. I. és mások: Marele Dicţionar Geografic al României IV. Bucureşti, 1901.  587. old.

17                Domokos Pál Péter: i. m. 1987. 175. old.

18                Jerney i. m. 323. old.

19                Kovács Ferenc Úti-naplója 1868. Marosvásárhely, 1870. 51. old.

20                Halász Péter: Az 1964. évi onyesti névsor. In.: Bokrétába kötögetem vala. 2002. 77–82. old.

21        Domokos i.m. 2001. 326–330. old..

22        Lahovari i. m. 587. old.

23        Weigand, Gustav: Neunter Jahresbericht des Instituts für Rumänische Sprache zu Leipzig. 1902. 145. old.

24        Domokos i. m. 1941. 122. old.

25        Domokos i. m. 1941. 130-132. old.

26        Hajdú Mihály: Az 1646–47. évi Bandinus-féle összeírás névstatisztikái. Magyar Személynévi Adattárak 30. Bp., 1980.

27        Domokos i. m. 1987. 523. old.

28        Domokos i. m. 1941. 139. old.

29        Dr. Kós Károly: Csángó néprajzi vázlat. In: Tájak, falvak, hagyományok. Bukarest, 1976. 168 – 170. old.

30        Vincze Gábor: Csángósors a II. világháború után. In: Pozsony Ferenc (szerk.).: Csángósors. Bp., 1999. 203–249. old.