Köszöntjük a Szeret-Klézse Alapítvány, Csángók weboldalán! Reméljük sok és érdekes információval szolgálhatunk! Kellemes böngészést kívánunk!

          Főoldal                                      Kultúra                                        Vallás                                            Oktatás                                          Turizmus

„Szabófalva büszkén áll”

 

„A madjar nyelv már vesz el. Mi öregek vadjunk még, beszélünk madjarul, de az éfijúság, ezek a tinerek, ezek nem. A zién lejányom még beszél, de a ziszkólába sak olául tanult, nem madjarul. De tud madjarul jól. Az onkáim isz tudnak madjarul, de nem ura fórdjiccák vissza.”

(Erdős Szászka Péter, 1990.)

 

          Szabófalva az úgynevezett északi csángó települések közül a legrégebbi, a legnagyobb és a legtöbbet emlegetettek közé tartozik. Talán azért, mert róla szólnak viszonylag a leggazdagabban a források.

          De miért szólnak a leggazdagabban?

          Alighanem azért, mert innen került ki Csángóföld falvai közül a legtöbb neves ember. A híresek, mint az 1857-ben, a román fejedelemség egyesülését  megelőző ideiglenes országgyűlésbe választott Rab János bíró (aki azonban mégsem lehetett képviselő, mivel „katolikus” volt); azután a XIX. század végén Rab Mihály bíró, aki a nyelvtudós Rubinyi Mózessel levelezett és megjárta Budapesten a millenniumi kiállítást és képe megjelent a Vasárnapi Újságban; Lakatos Demeter népköltő; Erdős Szászka Péter, a falu helytörténésze; vagy a Márton Áron Emlékéremmel kitüntetett tanárházaspár: Perka Mihály és Perka Margit.  Továbbá itt vannak a hírhedtek, mint a két világháború közti jászvásári püspök, a magát Mihai Robunak nevező Rab Mihály, aki az 1930-as években azt nyilatkozta egy erdélyi újságírónak, hogy legszívesebben bicskával eresztené ki ereiből a magyar vért; vagy népe megtagadásában méltó utódja, a jelenlegi bukaresti érsek, aki nevét Ion Robu-nak írja; továbbá a boldogtalan emlékű Dumitru Martinas, akinek dilettáns fércművére alapozza mai asszimilációs politikáját a jászvásári klérus. De hírét és nevét legalább ilyen mértékben köszönheti Szabófalva az anyanyelvét több, mint fél évezrede megőrző csángó népének, akik már az 1671-ben úgy írtak magukról idegen papjaikra panaszkodván, hogy amit azok művelnek „melj minden embereknek, de mü nekünk magiaroknak legh inkab nagi botrankozasunkra vagion…”.[1] Már akkor azon fogadkoztak, hogy ha nem kapnak tisztességes, anyanyelvükön prédikáló papot, akkor „…inkab megh czelekedjük azt, hogij az olahok scizmaiara allunk…”[2] – vagyis az ortodox hitre térnek. S noha a szabófalvi hívek az óta sem kaptak magyar papot, mégis megmaradtak a római katolikus vallásban, igaz, hogy anyanyelvüket jelentős részben elvesztették.

Az ellentétes erők összecsapásának, a jó és a rossz megütközésének színhelye tehát ez a nagy csángómagyar település. Aligha túlzunk, ha azt mondjuk, hogy a csángó vidéken talán itt, Szabófalván volt a legerőteljesebb a román sovinizmus és a szolgálatába szegődött katolikus papság támadása a magyar nyelv és a magyar identitás ellen, de egyszersmind itt állt ellen a legnagyobb mértékben a csángó lakosság a románosító törekvéseknek. Egy 1868-ból való híradás szerint: „Régóta olasz papok dolgoznak itt, amit a kántorok meg tudtak menteni, az van a magyarságból épen.”[3] Tehát két erő: a megtartó és a pusztító szándék nagyon is egyenlőtlen küzdelmének eredménye az az állapot, amiben Szabófalva csángó lakossága éli mai életét. Jellemző erre felemás identitásuk: többségük magyarnak már nem tartja magát, de románnak – vagy ahogyan ők mondják: oláhnak – sem, hiszen azok az ortodoxok. Lakatos Demeter csángó költő verseinek túlnyomó többségét anyanyelvén, magyarul írta, de jórészt román helyesírással és ortográfiával, hiszen nem járhatott magyar iskolába, nem tanulhatott meg magyarul írni és olvasni. A halottól a templomban románul tartott gyászmisén búcsúznak, de a temetőig tartó úton a halottaskocsi mögött haladó rokonok magyarul siratják az elhunytat.

          Szabófalván az idők múltával úgy zsugorodnak a magyarságra utaló jelek és emlékek, mint ahogyan a fák ágai vékonyodnak a törzshöz képest. Minél mélyebbre hatolunk az idők rétegeiben, annál több, annál gazdagabb emlékeit találjuk az egykor teljes magyar életnek

 

          Szabófalva Románvásártól (Roman) ÉNy-i irányban mintegy 10 km-km-re, a Szeret és a Moldva folyó összefolyása közti területen található. Első írásos említése 1453-ból való. Nevét – a helyi szájhagyomány szerint – első lakosáról, egy Szabó nevezetű emberről kapta. Román neve (Săbăoani) a magyarral párhuzamos román helynévadás terméke. Lakatos Demeter (1911 – 1974), a nehéz életű csángó népköltő, aki csak román iskolába járhatott, következőképpen szedte versbe faluja „névadójának” szájhagyományban élő emlékét:

 

Lakatos Demeter

SZABÚ JÁNOS

 

Szabú Jánasnak a hírit, törtínelem nem üsmérii,

                   Remílem, hogy minden magyar, hogy megtudja ky elérii.

                   Nem vult császár, nem vult király, – magyar ember, egy darabbul,

                   Reszketett a füld, hul lípett, úgy hallottam a vínektül.

                  

                   Vult a csángúk vezetűje, a szíp Moldova tájaind,

                   Sarkantyús szarut jű viselt télbe-nyárba lábaind.

                   Felcsavart nogy bajuszakval, feér luánd mindig járt,

                   Ű vult a csángúk kapitánya, Szabú János, míg meghalt.

 

                   Kereszteskônél a lűtűnd zelsű csoport letelepült,

                   Fele hegyend, fele banyhánd, – a rígi falunk ott feküdt.

                   Szabú János hegyre hozta, szip szík helyre, zerdű melly,

                   Hul ípített egy szíp falut, tudja, ky járt erre fely.

         

                   Legnagyobb és legszebb falu, melyik a nevit viseli

                   Szabú János emlíkire, de-o krónika nem említi.

                   El kell jôjjön az az üdü, ilyen embert megdicsírny,

                   És az élet nogy könvibe arany betűkvel beírny.

         

                   Egyelűre a my falunk a nevét büszkénd visely,

                   Szabúfalva – minden buba száz évek után nevezi.

                   S’ annak fog maradny mindig, akármy a világand lesz,

                   A Szabú Jánasnak a neve a csángúk szívibül nem vesz.

 

                   Ötszáz esztendű nem játík, mük megűreztük a nevit,

                   Nevivel bennünk maradt muii napig a magyar hit.

                   Zavaras századak folyomán „Szabúfalva” büszkénd áll,

                   Itt a Moldova szívibend, mind gyönyörű virágszál.[4]

 

Első telepesei valószínűleg a XIV. században érkeztek a Nagy-Szamos völgyéből és az erdélyi Mezőség más vidékeiről, a helység névadásának módja is XIII-XIV. századi gyakorlatra utal. Újabb betelepülés történt a XV. század végén, amikoron Erdélyből Báthori Istvánnal elégedetlen kivándorlók érkeztek. 1597-ben „nagy kőtemploma” volt, Szűz Mária mennybemenetelének tiszteletére szentelve, és öt filia tartozott hozzá. A templomot a hagyomány szerint Losonczi Margit, föltehetően Jó Sándor (Alexandru cel Bun) moldvai fejedelem katolikus felesége építtette. Ha ez igaz, akkor keletkezése a XV. század elejére tehető. 1599-ben már meglehetősen rossz állapotban volt, a teteje erősen megrongálódott, ezért az akkori vajda (Movila Jeremiás) elrendelte a megjavíttatását. Szabófalván ez időben nem volt pap, a románvásári plébános járt ki néha misézni. 1606-ban még mindig nem volt papjuk, csak 1636-ból van hírünk, hogy pap került Szabófalvára, és ő látja el a románvásári katolikus híveket is.

Feltehetően a XVII. század folyamán költözhettek át Szabófalvára a közeli Berendfalva lakói is, egykori templomuk helyét ma Szabófalva Miszécke nevű határrésze őrzi. Az eseményt a falu szájhagyománya úgy tartja emlékezetben, hogy így keletkezett volna Szabófalva. Ez mindenesetre nyitva hagyja annak a lehetőségét, hogy a XVI. század végén a település esetleg elpusztult volna, vagy legalábbis lakossága oly mértékben meggyérült (elmenekült), hogy a berengyestiek átköltözése akár újjátelepülésnek is tekinthető.

A rendelkezésre álló forrásokban két változat szerepel Berendfalva lakóinak elköltözésének okairól. Az egyik szerint azért költöztek arrább, mert 1717-ben Mihail Racoviţă uralkodó „tartozása fejében hozzájárult, hogy a tatárok felprédálják a Szeret és a Kárpátok közé eső területet”, s előlük menekültek volna a berendfalviak Szabófalvára.[5] A másik verzió szerint a XVIII. században járvány miatt menekült volna el a lakosság a régi településről.[6] A kétféle forrásban mindössze az a közös, hogy az átköltözés a XVIII. században történt. Ám ha meggondoljuk, hogy a hadak pusztításait járványok szokták követni, elképzelhető, hogy Berendfalva lakói a derék moldvai fejedelem által saját alattvalóira engedett tatár hordák pusztításai és a nyomukban járó járvány miatt költöztek az utaktól távolabb – mintegy 2-3 km-re – eső mai Szabófalva helyére, ahol a rengeteg erdőben védettebbek voltak, mint a Szeret terasza alatti lejtőn.

Erdős Szászka Péter (1918 – 1995), Szabófalva „amatőr” helytörténésze, következőképpen mesélt Berendfalva egykori templomáról. „Aszt a templomot vajda Szándarnak a kettüdik feleszége, jén udj holtam… Margaréta Muszeta, mintszak katolikusz vuolt, az építette. A zutā az elpusztult… írja a kereszten… ezerhaccáznyulcvannyulcba. Akor kijöt a zelső ember ide, sánt it helyet, házat. Az első ház vult edj szabóé, ke asztán jöttek a feluba rendre. Vákták a zerdőt, sz fokták a heljeket. Sze annak a miszének a patronnya Szüzmarija vuolt. Sz a zemberek jöttek ide, a misze otmaradat, sze jártak oda. Miszecke ot van, hul vuolt Berengyist, honnan mindenki elhuzakadat, de ot maradot a misze. Vuolt it edj nadj tolvoj, sz fészkelődöt oda a zelhagyot miszébe, sz azért le kellet rontszák, mert ő horta oda mit lopot. Ot djütöte. A miszénél lévő utolszó házak ezernyótszázötvenbe, hatvanba elvesztek, sz a misze maradat magára. Sántak oda háram keresztet. Moszt az a helj szántófjöld. Írja azokon a kereszteken, hodj it vuolt Szabofala, meljiket eliégetek a tatárok, az ezerhaccázkilentszvenhatba. A zutā ezerkilentszázhetvennégybe a zedjik fakeresztet kiütték a traktorok, épen melliken vuolt a zirász. A zutā tettek vaszkeresztet.

Az egykori Berendfalva templomának helyét tehát évszázadokon át megőrizte a szabófalvi nép emlékezete, keresztet is állítottak a valamikori falu helyére. A templom – vagyis a miszécke – romját az 1980-as évek második felében a románvásári múzeum munkatársai kiásták és megállapították, hogy a templom 18 m hosszú és 7,5 m széles volt. A temető körül 836 sírt tártak föl, köztük egy „magas rangú” papi személyét is. A sírokban talált csontokat 1993. november 15-án egyházi szertartás mellett újratemették. A témával foglalkozó román történészek – széleskörű egyházi segédlettel, de csak az Isten tudja milyen alapon – úgy vélekedtek, hogy a templomromok, valamint a talált csontok a csángók román voltát igazolják.[7]

Ezek után eltűnődhetünk, miként lehet az, hogy Szabófalván az élők magyarok, a halottaik pedig románok?!

­­­­

          Az 1606. május 12-én kelt oklevél szerint Movila Jeremiás fejedelem a seculi görögkeleti kolostornak ajándékozta a falut. Szabófalva a XVII. század derekán népes és jelentős település volt, 1635-ből való adat szerint nyolcvan, magyarok által lakott ház található itt, egyháza plébánia, maga a település valószínűleg városi rangot kapott. Bandinus érsek 1646-ban 300 lélekről ír, továbbá arról, hogy ismét pap nélkül él Szabófalva magyar népe. Csak 1658-ban került oda Bernardino Valentini. Nem sokáig maradt, mert a szabófalviak hamarosan ismét paphiányról panaszkodtak a Vatikánba írt levelekben. Moldvát ugyanis 1622-ben a Szentszék missziós területté nyilvánította, a Vatikánból küldtek – vagy legtöbbször nem küldtek – olasz, esetleg lengyel „misszionáriusokat”. Ám ha küldött is Róma valakit, abban sem volt sok köszönet.

Giovanni Battista del Monti Rómába írt jelentésében Moldva öt legfontosabb és legnépesebb városa között említi Szabófalvát, ami valószínűleg úgy értendő, hogy a katolikus népességű települések között. Lakói mégis elhagyatottak és elkeseredettek, mert a Vatikán által küldött misszionáriusok „nem ugi viselik magokat az mint az Regula kevanna, hanem reszegesek, azzonember utan jarok, azokkal  conversalkodnak, rut fertelmes elótet viselnek…, nem vehetünk teölleök semmi lelkünk idvöszegire valo giümeölczöt…”[8]

          Időközben egyre inkább tönkrement a szabófalvi templom. 1661-ből való feljegyzés szerint „rogyadozik”, 1670-ben „omladozik”. A lakosság egyre többet szenvedett, hol a paptalanságtól, hol pedig a „lelek veszteő es karhoztato” idegen papoktól. Még aztán az 1670-es években újabb veszedelem érte a települést: tatár hadak törtek rá, házaikat felégették, lakosait leölték. Aki életben maradt, az elmenekült Erdélybe és Lengyelországba. 1682-ban már lakatlan helyként említik, temploma összedőlt, felszerelése elveszett. Később a lakosok egy része visszatelepült, legalábbis egy 1692-ből való jelentés szerint az egykori 600 lakosból már 45 visszajött. A templomot, úgy ahogy ismét felépítették, de felszerelése még 1697-ben sem volt.

          Ezután csaknem négy évtizedig nincs hírünk Szabófalváról. 1738-ban azonban ismét plébániaként működik, 1761-ben pedig már új temploma is van, Szent Mihály arkangyal nevére szentelve a „misszió egyik legjobb temploma”. Tornya azonban nincs, a harangot különálló harangtoronyban helyezték el. A falu még a XVIII. század végén is a seculi kolostor tulajdona volt, egy 1780-ból való feljegyzés megemlíti, hogy az „országgyűlés” is foglalkozott a szabófalviaknak a kolostor adószedői ellen beadott panaszával.

         

1831. április 24-én nevezetes eseményre került sor Moldvában, amiben szomorú szerep jutott Szabófalva és néhány környékbeli csángómagyar település lakosságának. A történet jól mutatja, hogy a XIX. század elején a magyar nyelvüket már jórészt elvesztett katolikus csángók mennyire nem érezték magukat románnak, de hivatalos román részről sem tekintették őket annak. Az események után 13 esztendővel ott járó Jerney János úgy írja le a történteket, hogy a Moldváért folyó orosz – török háború békeszerződése értelmében a tartomány egy gyalogos és egy lovassági ezredet volt köteles kiállítani. A Szeret menti csángók azonban – főként Szabófalva és Tamásfalva magyarsága – ellenszegültek az újoncozásnak. A hír szerint azt követelték, hogy mutassák meg nekik a magyar király parancsát, s akkor örömest fegyver alá adják magukat, de különben nem engedelmeskednek. „Szerencsétlenségükre nem vala papjuk, vagy velük bizalomban élő elöljárójuk, ki a czélzat valódi mibenlétét előttük fölvilágosította volna, azon hamis hiedelemben éltek ugyanis a jámborok, hogy orosz katonákká avattatnak gyermekeik.”[9] Végül is orosz katonaságot küldtek ellenük Bigidoff tábornok vezérletével, s az ásóval, kapákkal, nyársakkal felfegyverkezett tömeget 1831. április 14-én fegyveresen leverték. A különböző források eltérnek az áldozatok számát illetően: az egyik 96 halottról, a másik 300-ról beszél. Abban azonban megegyeztek, hogy a szabófalviak közül 24 volt az elesettek száma, s Erdős Szászka Péter értesülései szerint később még nyolcan haltak bele sebesüléseikbe[10]. „E híres mészárlást – írja Jerney – maiglan par exelence magyar revolucionak nevezik”.[11] A véres eseményt egyébként később hivatalosan azzal magyarázták, hogy a hadseregszervezésről elfelejtették értesíteni a jászvásári katolikus missziót, s ezért hitték a csángók azt, hogy rájuk – mármint a katolikus hívekre – nem vonatkozik a toborzási törvény.

         

A XIX. század elején ismét új templomot építettek Szabófalván, ezt 1843. szeptember 29-én, Mihály napján szentelték, Szent Mihály tiszteletére. A szabófalviaknak azonban megint csak szomorúságot hozott a templom és a hozzátartozó papság. A falubeliek ugyanis még a század elején „folyamodványt” küldtek Mártonfi József erdélyi megyéspüspökhöz (1799 – 1815), s kérték, hogy az „őket oláhosodni kénszerítő olasz pap helyett magyarul tudó papot küldene. Mi lett a’ dolognak vége? – teszi fel a költői kérdést Jerney János – könnyű kitalálni. Felsőbbség elleni bűnben marasztattak el a’ nyelvük mellett buzgólkodó szegény esedezők, de nem az illetékes moldvai törvényszék-, hanem a maguk az olaszok által. Volt dolga a’ deres- kaloda- bot- és korbácsnak. Néhányan rabságot szenvedtek. E’ borzasztó diadal gúny és egyéb lealacsonyító eszközökkel tiltatott a’ magyar ének és beszéd”.[12] A Szereti egyházmegye akkor már egyetlen magyar nyelvű egyházközsége ellen a papság részéről megindult az összehangolt támadás. 1845 húsvétjától teljes mértékben eltiltották a magyar szót a szabófalvi templomban. Petrás Incze János 1845-ben így írt erről a gyalázatos eseményről: „ …elsőbben csak minden második vasárnap parancsoltatván az imátkozás és éneklés oláhul, ma már a’ mult husvéti ünneptül fogva törvénnyé vált ez Egyházban többé magyar nyelven a’ népnek még Isteni tiszteletbenis  semmit sem szolgálni: itt az ősrégi énekek, oláhul el ferdítve hangzanak…”[13]

Nem sokkal ezután, 1845-ben Ferencz Bálint, magyar privincia beli minorita került Szabófalvára plébánosnak, s a magyar nyelv – legalábbis átmenetileg – ismét használatba került. A szabófalviak akkor még nyilvánvalóan erős magyarságtudattal rendelkeztek, mert a falu – amint az 1868-ban ott járt Kovács Ferenc írja – „oly szívósan ragaszkodik anyanyelvéhez, hogy az eloláhosítás folyton tartó rendszeres hatásának évek óta törhetetlen következetességgel ellenállt (…) A templom melletti sírkereszteken mind magyar felírás látható. Régóta olasz papok dolgoznak itt, s amit a kántorok meg tudnak menteni, az van itt a magyarságból.”[14]

 

          Az 1850-es évek végén, közeledvén Moldva függetlenné válása, megélénkült a politikai élet, s ebben a szabófalviak is részt vettek – volna. A csángók „másságát”, nem román voltát azonban ismét kinyilvánították, valósággal a szemük közé vágta az a román hatalom, amely ugyanakkor igyekezett a magyarságuktól megfosztani őket. 23 falu 46 küldötte 1857. augusztus 2-án az úgynevezett egyesülési országgyűlés jelöltjei közé megválasztotta a szabófalvi Rab János bírót. A megyei prefektus és az ortodox püspök azonban ellenezte a jelöltségét, mivel Rab János nem volt ortodox, tehát nem volt román. Vagyis még létre sem jött Románia, a csángómagyarokat máris kirekesztette a közéletből, máris másod- vagy ki tudja hányadrangú állampolgárokká fokozta le őket. Nem is lett képviselő a szabófalvi Rab János.[15] Ennek a rendkívül tanulságos eseménynek a szájhagyományban már kissé folklorizálódott változatát Erdős Szászka Péter a következőképpen mesélte el: „A zutā, hodj maguknál vult a revolució,[16]  Kogalnicseánu[17] akart heljet adni a nípnek. A bojérok bedjültek a divánba, ide Jászba[18]. A rományok monták: nem adunk a katolikuszoknak heljet, met űk nem igaz rományok. Felkel Kogalnicseánu: hát miét ne aggyunk, mongya. Ők isz verekettek, jőreszték a heleket,[19] it születtek, velünk mentek a nehesszígbe isz, jóbe esz, roszba esz. Nem tszinálunk választászt, melik románság, melik madjar. Ő vette pártjukat. Attak nekik esz. Vult a divánban edj deputát Szabófalából esz, monták neki Rab Jánosz. Aszt monta: ne bojér. Mük a háborúbe elől, dologba, klákába[20] elől, sze moszt nekünk nincen jogoszunk? Ha nincen jogoszunk helhez, akkor ne vidjitek a fijainkat katonába, ne máj[21] kérjetek tőlünk pénszt, ne tedzetek klákába, hadjatok békünköt. Sz akor meggondolkosztak azok a nagyok, …hogy vagyon igazuk.

          Moldovában 1864-ben került sor a jobbágyfelszabadításra, akkor, Cuza fejedelem idejében kaptak földet a korábbi jobbágyok. Ennek rendjét Erdős Szászka Péter a következőképpen mondta el. „udj attak, mint a mászikaknak[22]. A meljiknek vult két ökörje, annak attak két hektárt, négy ökrösznek attak négy hektárt. Hatökrösz nem vult Szabófalán. Kéccáznyolcvan rudig vagyon. Az meljiknek nem vult ökre, ült kezivel sak, annak attak hektár sz fjilt.” A földosztást követően derült ki, hogy milyen kevés hely van Szabófalván, s egy nemzedék múltán már nem fértek egymástól. A falu rajokat bocsátott ki magából. A XIX. század végén innen keletkezett az Egyedhalma (Adjud) melletti Ploszkucén (Ploscuţeni), a Román és Bákó között elhelyezkedő Balázsfalva (Bălăuşeşti), valamint a szomszédos, jelenleg Trajánnak (Traian) nevezett Újfalu. A XX. század első évtizedeiben pedig néhány Jászvásár környéki csángó falu alapításában vettek részt szabófalvi telepesek.

 

Az román nacionalizmussal bűnszövetségre lépő olasz papok tevékenysége ellenére az 1851. évi sematizmus szerint Szabófalván a „használt nyelv” a magyar, a román és a német, az 1975. évi sematizmus szerint pedig ezeken kívül még a lengyel.[23] A román viszonylatban rendkívül tisztességesnek tekinthető Nagy Földrajzi Szótár 1890-es adatai szerint 2462 lakosa „în maioritate Unguri” (nagyrészt magyar).

A XIX. század végén Szabófalva „nagyrészt magyar” népének még egyszer – de talán nem utoljára – megadatott, hogy becsületes, javukat kereső s nem ellenükre való pap legyen a plébánosuk. Gaiteán Liverottiról van szó, aki 1880-tól 1902-ig, tehát 22 esztendőn át szolgált a faluban. Öregségére híveitől tökéletesen megtanult magyarul, magyar lapokat járatott és magyarul is prédikált. Az ő lelkészsége alatt, 1894 és 1902 között építették a ma is álló szabófalvi templomot. 1905-től 1919-ig azonban már a kétszínű lelke mélyéig magyarellenes Kárpáti Grácián plébánoskodott Szabófalván. Rubinyi Mózest, sőt az 1900-as évek elején odalátogató Barabás Endrét is megtévesztette, könnyes szemmel panaszkodván neki, hogy püspöke megtiltotta a magyar nyelvű szolgálatot[24]. Pedig ez az erdélyi görög katolikus románból ferencessé vedlett pap (eredeti neve Săsăreanu), „a terjeszkedő román katolicizmus misszionáriusa”, aki „élete céljának tekintette, hogy fonnyassza a magyar művelődés szép szabófalvi virágait” – írja róla Domokos Pál Péter[25]. Nagyon valószínű, hogy az ő keze is benne volt, hogy a XX. század elején elveszett Szabófalván az újesztendőt köszöntő hejgetés ősi szokása, aminek magyarnyelvű szövegeivel az 1900-as évek elején még találkozhatott az odalátogató néprajzgyűjtő[26].

 

Az 1896 és 1902 között felhúzott, mindmáig szolgáló templomot a falu közepén, az akkori régi temetőben építették, védőszentje – mint az előzőé –, Szent Mihály Arkangyal. Statikai okokból az alapzatát a síroknál mélyebbre kellett ásni, a lábazat faragott kőből, a fal égetett téglából készült, cinkezett bádoggal fedték. Belső hossza 53,7 méter, szélessége 22,7 méter, alapterülete 1102 m˛. A főoltár fehér és színes márvány. Berendezésének értékei közé tartozik négy fából készült szobor – Jézus Szíve és négy imádkozó angyal – Ferdinand Stuflese olasz szobrász művei. Orgonája egyidős a templommal, Gebuldere Driger készítette, 26 regiszteres, két sor billentyűzettel. Négy harangja közül a legnagyobbat 1903-ban Olaszországból hozták, 6 mázsa súlyú. A templom külsejét 1923-ben, belsejét 1959–1963 között és 1979-ben újították fel.[27]

          1923-ban a ferences rend noviciátusát Halasfalváról áttették Szabófalvára a kolostorba, melynek épületét 1925-ben kibővítették. 1919 után 30 esztendeig a magyarul mitsem tudó Anton Bisoc volt Szabófalva plébánosa. Az ő románosító munkája is érvényesülhetett, amikor az 1930-as népszámláláskor a 97 %-ban római katolikus Szabófalván – ahol a lakosságnak még ma is legalább egyharmada ért és beszél magyarul ­–, mindössze 3 (!) ember nevezte (vagy merte nevezni) magát magyar anyanyelvűnek. Igaz, hogy még 2002-ben sem merték többen megvallani magyarságukat.

Nem is csoda! 1845-ben a kántor még évente 10-15 gyermeket tanított olvasni „magyarul és oláhul”, de később a magyar nyelvnek elmaradt az utánpótlása, pontosabban a családi körre szűkült. Mégis, mikor lehetőség nyílt rá, 1951-ben 662 szabófalvi csángó gyermek tanulta „tantárgyként a magyart”[28].

 

A II. világháborút követően ugrásszerűen megszaporodott Szabófalva lakossága, ma már megközelíti a tízezret. A kevés föld miatt – egy családra alig jut egy hektár –, amit ráadásul szövetkezetbe erőltettek, az 1980-as években naponta több mint ezer ember, vagyis a családfenntartók nagyobb része, eljárt dolgozni, elsősorban Románvásárba. A gazdasági leépülés miatt az 1990-es években egyre többen lettek munkanélküliek, Izraelben, Olaszországban, Spanyolországban, Magyarországon, Erdélyben és máshol igyekeznek megtalálni a kenyérkereseti lehetőséget. A megszaporodott lakosság miatt új templomot építettek és 2002. szeptember 28-án szenteltek Szabófalván a Szent Kereszt tiszteletére.

 

Szabófalva népesedési adatai

________________________________________________________________

Év            Lélekszám (fő)                    Év                   Lélekszám  (fő)

1631                             80 (ház)                           1770                      670

1636            80 (ház)                          1807                    3448

1641          195                                   1814                    3270

1643          243                                   1838                    1600

1646          300                                   1842                    1540

1661          287                                   1851                    2000

1670          200                                   1857                    1601

1682      (néhány család)                     1858                    2025

1664            --                                    1890                    2462

1692            45                                   1920                    3491

1696          124                                   1930                    4448[29]

1761        1359                                   1992                    9879[30] 

2002

_______________________  ____________________________                                                 

 

Szabófalva művelődéstörténete az elmúlt évtizedekben összeforrott Lakatos Demeter csángó népköltő nevével és tevékenységével. Illő, hogy megemlékezzünk róla, annál is inkább, mert verseiben gyakran emlegeti Szabófalvát, a tájat, a szabófalvi embereket, különösképpen a „ljányokat".[31] Lakatos Demeter verseivel bebizonyította, hogy a párttitkárok, papok, szekusok és más, hasonló „nyelvtudósok” által oly sokat becsmérelt csángó tájnyelv tökéletesen alkalmas a legszebb emberi érzések és gondolatok kifejezésére.

Idézünk a Szabúfalva című Lakatos Demeter versből néhány szakaszt:          

Messze messze, Csángú országba, Molduva isz Szeret között,

Elfelejtve egy árva falu, élet harcába ű győzött.

Anyanyelvirt dorsa[32] szokcor, züdű[33] járásval szenvedtünk,

De ziszten[34] hírivel mük eddig csak magyarnak maradtunk.

 

Rígi dorsa a mük falunk, ez a drága Szabúfalva,

Nagytatánk nagytatája csak itt meg van halva.

Itt, hul foly moszt isz a Szeret, hul musulyag a kikelet,

Ős apáink csontoikkal hizdalják a vény füldet.

- - -

          Magyar szut, meddig a világ, századok mynd repülnek,

          Nem tudja ellopny szenky, eltogadja népünknek.

          Aky született magyarnak, büszkénd annak maraadjan.

Szemmiirt a nogy világan nemzetitül ne szakadjon.

 

Nem számít, ha zélet máma vagy máskor mostuha vult,

Aky magyar, legyen magyar, ne legyen gyáva élve, hult.

Szabúfalába ha lakunk, ez nem nogy baj és hiba nincs,

Fő, hogy ne felejtsük a nyelvet, életben legdrágább kyncs.[35]

 

 

 


 

[1] Domokos Pál Péter: „…édes Hazámnak akartam szolgálni…” Bp. 1979. 77. old.

[2] Ugyanott 78. old.

[3] Kubinszky Mihály kanonok előterjesztése… Idők Tanúja. Pest, 1868. 247. szám

[4] Lakatos Demeter: Csángú országba I. (Szerk.: Libisch Győző). Bp. 2003. 44. old.

[5] Istoc. Anton: Parohia romano catolică Săbăoani. Lumina Creştinului 1992. 1. sz. 5. old.

[6] Dumea, Emil: Săbăoani. Lumina Creştinului. 1992. 12. sz.

[7] Săbăoani. Paşi în cunoaşterea adevăului (Szabófalva. Lépések az igazság megismerése felé) Almanahul presa buna. Iaşi, 1993. 68. old.

[8] Domokos i. m. 77. old.

[9] Jerney János Keleti utazása a magyarok őshazája kinyomozása végett, 1844. Pest, 1851. 109. old.

[10] Erdős Szászka Péter: Emlékezés az 1831-es parasztfelkelésben elesett szabófalviakra. Korunk, 1982. 222-224. old.

[11] Jerney i.m. 109. old.

[12] Jerney i. m. 110. old.

[13] Közli Domokos Pál Péter: i. m. 1979. 1430. old

[14] Kovács Ferenc: Úti naplója. Marosvásárhely. 1870. 96. old.

[15] Demény Lajos: A csángók az egyesülés korában. Hét, 1982. május 7. 8. old.

[16] Értsd: az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc.

[17] Kogălniceanu, Mihail román politikus, Moldva és Havasalföld egyesítésének egyik jelentős szereplője.

[18] Jászvásárba (Iaşi).

[19] őrizték a földeket (az országot)

[20] robotban (clacă = robot, rom.)

[21] már

[22] értsd: a románoknak

[23] Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság. 2001. 110. old.

[24] Barabás Endre: Etelközi levelek. In.: Harangozó Imre (szerk.): „Ott hul éltek vala a magyarok…”. Ipolyi Arnold Népfőiskola. Újkígyós. 200. 35-44. old

[25] Domokos Pál Péter: Moldvai magyarság. 2001. 217. old.

[26] Wichmanné Hermann Júlia: A moldvai csángók szokásaiból. Ethnographia 1907. 287-294.

[27] A templomban kihelyezett román nyelvű ismertető alapján.

[28] Vincze Gábor: Csángósors a II. világháború után. In.: Pozsony Ferenc: Csángósors. Bp. 1999. 232. old.

[29] Ebből 4374 római katolikus – a hivatalos román népszámlálás szerint – 3 magyar anyanyelvű, 2 magyar nemzetiségű.

[30] Vallási megoszlás: római katolikus 9806 (99,3 %), görögkeleti 65 (0,6 %), unitárius 2, baptista 1, adventista 4, egyéb 1.

[31] A csángó költőről bővebben a kötetben lévő A pogocsás ember című írásban olvashatunk.

[32] nagyon, erősen

[33] az idő

[34] az Isten

[35] Lakatos Demeter: Csángú országba I. Összegyűjtött versek, mesék levelek. Szerk.: Libisch Győző. Kiadja a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület. Bp. 2003. 118-119. old.